Andrea Mantegna

MANTEGNA 1431 körül született Isola di Carturóban, 1506 -ban halt meg Mantovában. A quattrocento egyik legnagyobb észak-itáliai festőjének életművéről Vasari lényegében helyes ítéletet alkot. A római múlt antik emlékei, a firenzei reneszánsz vívmányai, és mindaz, ami csak jelentős eleme volt a venetói, velencei-padovai sajátos művészeti atmoszférát kívülről ért hatásoknak, többé-kevésbé találóan jelentkezik a pálya rajzában. Csupán Mantegna festészetének kétségtelenül meglevő szobrászi jellegét túlozza el kissé egyoldalúan. Kiválóan példázza Vasari lelkiismeretes törekvését az írott források felhasználására az utalt levélre való hivatkozás.

Irodalom: Vasari

A tehetséges alkotóművész, akit valamilyen formában már megjutalmaz­tak, tudja, milyen nagy hatással van a jutalom a tehetségre, hiszen vala­hányszor arra számít, hogy megdicsérik és megjutalmazzák, nem ismeri sem a bosszúságot, sem a kényelmetlenséget, sem a fáradságot, s mi több, ez által tehetsége napról napra fényesebbé és dicsőbbé válik. Persze nem mindig akad olyasvalaki, aki annyira elismeri, megbecsüli és megjutalmazza a tehetséget, mint ahogy elismerték a Mantova környéki igen egyszerű csa­ládból származó Andrea Mantegnát; őt, noha gyerekkorában a nyájat legeltette, sorsa és tehetsége olyan magas polcra emelte, hogy amint a maga helyén el fogjuk mondani, kiérdemelte a megtisztelő lovagi rangot. Mantegnát, amikor felcseperedett, bevitték a városba, itt Iacopo Squarcione padovai festő keze alatt tanulta a festészetet, amint messer Girolamo Campagnuola írja egyik latin nyelvű levelében messer Leonico Timeo görög filozófusnak; a levélben Girolamo hírt ad néhány régi festőről, akik Padova urainak, a Carraráknak szolgálatában álltak; a szóban forgó Iacopo házába fogadta Mantegnát, és miután megismerte nagyszerű képességeit, nemsoká­ra fiává fogadta. Senki előtt se volt titok, hogy Squarcione nem a világ leg­kiválóbb festője, s hogy Andrea többet tanuljon, mint amennyit Squarcione tudott, emez gondoskodott róla, hogy tanulmányozza az antik szobrok gipszmásolatát, és a különböző helyekről, főként Toszkánából és Rómából hozatott, vászonra festett képeket, ily módon és más lehetőségek felhasz­nálásával Andrea sokat tanult ifjúkorában. Ezen kívül nem kevésbé segí­tette és ösztönözte a tanulásban a nevelőapjának és mesterének tanítványai­val, a bolognai Marco Zoppóval és Dario da Trevisóval meg a padovai Niccolo Pizzolóval való versengése. Így aztán, még mielőtt tizenhetedik évét betöltötte volna, elkészítette a padovai Santa Sofia főoltárképét, mely mintha nem is valami ifjú kezétől származna, hanem nagyon gyakorlott öregemberétől. Squarcione megbízást kapott a padovai remetefráterek San Agostino-temploma SzentKristóf-kápolnájának kifestésére, s ezt a mun­kát az említett Niccolo Pizzolóval és Andreával végeztette el.

Niccolo a szóban forgó freskón megfestette az egyházatyák között fenségesen tró­noló Atyaistent. Ezt ugyanolyan jónak tartották, mint azokat a képeket, amelyeket Andrea festett a Szent Kristóf-kápolnában. Bizony, ha Niccolo, aki kevés, de csakis jó művet hagyott hátra, annyi örömét lelte volna a fes­tészetben, mint a fegyverekben, kiváló művész lehetett volna, és talán sokkal tovább is él, de mivel folyton fegyveresen járt-kelt, és sok ellensége volt, egyik nap munkából hazamenet megtámadták, és orvul meggyilkol­ták. Tudtommal az említett freskón kívül csak az Urbano Perfetto-kápolná-ban látható Atyaisten-kép maradt utána. Andrea tehát, miután egyedül kel­lett folytatnia a munkát, az említett kápolnában megfestette a négy evangé­listát; ezt a freskót nagyon szépnek tartották.

**

 Mivel Andreától e munkája és más művei révén immár sokat vártak, és remélték, hogy nagy művész lesz belőle - aminthogy valóban az is lett -, Iacopo Bellini velencei festő Gentile és Giovanni apja, valamint Squarcione versenytársa, kimódolta, hogy egyik lányát, Gentile nővérét Andrea feleségül vegye. Squarcione amikor meghallotta a dolgot, annyira megharagudott Andreára, hogy attól­fogva szüntelenül ellenségeskedtek. Ennek előtte Squarcione mindig dícsérte Andrea munkáit, ezután ugyanolyan hévvel szüntelenül nyilvánosan ócsárolta őket.

Főként Andreának a Szent Kristóf-kápolnában látható freskóit kárhoztatta a lehető legtiszteletlenebbül, mondván, hogy nem jók, mert Andrea az antik márvány műveket utánozta, amikor megfestette őket s azokból nem lehet tökéletesen megtanulni a festészetet, hiszen a kövek sohasem vesztik el a maguk sajátos keménységét, sohasem lehetnek olyan gyengéden lágyak, mint a test, és a hajlékony, különféle mozgást végző természetes testrészek.

Azt is hozzátette, hogy Andrea sokkal jobban tökéletesebben ábrázolhatta volna az említett alakokat, ha márványszínű: nem pedig sokszínűre festi őket, hiszen az említett alakok nem eleven emberekre, hanem antik márványszobrokra, vagy más hasonló művekre hasonlítanak.

Andrea fájó lélekkel hallgatta a kifogásokat, ám ezek egyszersmind nagy hasznára voltak, mert belátta, hogy volt mestere javarészt igazat mond, s elkezdett természet után dolgozni; ebből igen sokat tanult, s az egyik jeleneten, amelyet még az említett kápolnában kellett elkészítenie, megmutatta, hogy eleven személyeket és természetes tárgyakat éppen olyan jól tud ábrázolni, mint művészeti alkotásokat. Ám ennek ellene Andreának mindvégig az volt a véleménye, hogy a régi jó szobrok tökéletesebbek, s egyes részleteik is szebbek, mint mindaz, amit a természetben láthatunk.

Hiszen, amint Mantegna gondolta, és amint látni vélte, az antik szobrokon a régi kiváló művészek sok élő emberi alakból teremtették meg azt a természetes tökéletességet, ami ritkán összpontosítja és tömöríti egyetlen testbe az egész szépséget, s ezért a szépséghez szükséges vonások egyikét az egyik modellről, másikát a másikról kell lemásolnunk, ráadásul úgy tetszett neki, hogy a szobrokon jobban kidolgozott, gondosabban megmunkált izmokat, ereket, idegeket és más kisebb testrészeket látni, ugyanis a természet a hús puhaságával és lágyságával elleplez bizony nyers vonásokat, és az aggastyánokat s a nagyon legyengült embereket kivéve néha csak kevéssé mutatja meg őket; az öreg és a sovány testek ábrázolását viszont más okból kerülik a művészek.

E nézetét észrevehető örömest valósította meg művein, ugyanis megfigyelhetjük rajtuk, hogy modora egy kicsit nyers, s olykor inkább a kövek, mintsem az eleven emberi test ábrázolására törekszik. Akárhogy áll is a dolog, az utóbb említ; jeleneten, amellyel hallatlan tetszést aratott, Squarcionét kezében lándzsa és kardot tartó, pocakos figurának ábrázolta.

***

Ugyanezen a freskón megfetette a firenzei Onofrio di messer Palla Strozzit, messer Girolamo dalla Vallét, az igen kitűnő orvost, messer Bonifazio Fuzimeligát, a jogtudóst, Niccolót, VIII. Ince pápa ötvösét és Baldassare de Lecciót; mindannyian jó barátai voltak. Valamennyiüket igazinak tetsző, fényes, csillogó fehér páncélban ábrázolta, amit kétségkívül nagyon szép stílusban dolgozott ki. Megfestette a szóban forgó képen messer Bonramino lovagot, és egy magyar püspököt is, aki igazán ostoba ember volt, egész nap Rómában csavargott, éjszaka, mint az állatok, valamelyik istállóba húzódott be aludni. Mantegna az említett jeleneten saját magát, valamint Marsilio Pazzót is ábrázolta, ez utóbbit a hóhér személyében, aki levágja Szent Jakab fejét. Így hát ez a mű, minthogy nagyon jól sikerült, fényes hírnevet szerzett neki.

Miközben a kápolna freskóin dolgozott, festett egy táblaképet is, amelyet Santa Giustinában a Szent Lukács-oltáron helyeztek el. Azután falfestményt készített a San Antonio kapuja fölötti boltívre, ide a nevét is fölírta. Veronában a Szent Kristóf és San Antonio oltárra táblaképet, a piazza della Paglia sarkára pedig néhány figurát festett. Gyönyörű táblaképet készített az olivetanus szerzetesek templomának a Santa Maria in Organónak a főoltárára, valamint a San Zeno-templom részére is egy oltárképet. Veronai tartózkodása idején különféle helyekre küldött festményeket; ott készült művei közül az egyik képet a fiesolei Badia apátja kapta meg, aki barátja és rokona volt; ezen a félalakos Miasszonyunk látható, karján a Kisdeddel, és néhány éneklő angyal csodálatos kecsességgel kidolgozott arca.

A szóban forgó mű manapság az említett kolostor könyvtárában van, és akkor is, azóta is ritkaságnak tekintették. Andrea, amikor Mantovában élt, nagy szolgálato­kat tett Lodovico Gonzagának, ezért az őrgróf, aki mindig nagyon becsülte Mantegna tehetségét és igyekezett kedvében járni, mantovai kas­télyában a kápolna részére kis táblaképet festetett vele, amelyen kicsiny, de gyönyörű alakokkal ábrázolt jelenetek láthatók. A szóban forgó festményen sok alulról fölfelé rövidülő alak látható, ezeket fölöttébb dicsérik, mert bár Mantegna redőkezelése kicsit kemény és nyers, s a stílusa valamelyest száraz, mindazonáltal látható, hogy a mű minden részlete nagy mestersérségbeli tudással és igyekezettel készült. Az említett őrgróf mantovai San Sebastiano palotájának az egyik termében megfestette Cézár diadalmenetét; valamennyi műve közül ez a legjobb.

Ezen a művén láthatjuk a diadalmenetben kitűnő érzékkel elhelyezett szép, díszes diadalkocsit, látni továbbá azt a férfit, aki kigúnyolja a győztes Cézárt, látni a császár rokonait, az illatszereket, a tömjént, az áldozatokat, a papokat, a megkoszorúzott áldozati bikákat, a foglyokat, a katonák zsákmányát, a rendben vonuló hadoszlopokat, az elefántokat, a fosztogatást, a győzelmeket, a váro­sokat, és a fellegvárakat, amelyeknek mását különféle kocsikon viszik, póznákon végtelen sok trófeát és különféle páncélsisakot, páncélruhát, fejdíszt, díszítést és temérdek edényt.

****

A nézők seregében egy asszony egy kisfiú kezét fogja; a gyereknek tüske ment a lábába, s nagyon bájos és természetes mozdulattal sírva mutatja az anyjának. Mantegna, amint másutt is célozhatnék rá, ezt a jelenetet nagyon szép és új felfogásban szerkesztette meg, ugyanis azt a síkot, amelyen a figurák állnak, magasabbra helyezte, a szemsíknál, az elöl látható alakok lába a sík legelső vonalába került, a többi figuráét hátrafelé haladva egyre kisebbnek tüntette fel, és annyira rövidített a lábakat és lábszárakat, amennyire a perspektíva megkívánta; tehát a zsákmányolt holmiknak, az edényeknek és a többi eszköznek meg dísztárgynak csak az alulsó részét mutatta meg, a felső részük, amint a távlati szerkeszti szabályai megkívánják, nem látható; ezt a módszert Mantegna igen gondosan megfigyelte Andrea degl’Impiccatinak a Santa Maria Nuova ebédlőjében látható utolsó vacsoráján. Mindebből kitetszik, hogy akkoriban ezek a tehetséges férfiak igen alaposan tanulmányozták és nagy igyekezettel utánozták a természet igazi sajátosságait. Egyszóval az említett mű a lehető legszebb, és a lehető legjobban ki van dolgozva. Tehát, ha az őrgróf ezelőtt szerette is Andreát, ezután örökre megszerette és nagyon kitüntette; s mi több, Andrea olyan hírnévre tett szert, hogy VIII. Ince pápa, amikor meghallotta, milyen kiváló festő és milyen csodálatos egyéb jó tulajdonságokkal van megáldva, elküldött érte, hogy a Belvedere felépítése után a többi festőhöz hasonlóan őszentsége megbízásából ő is díszítse freskókkal a palota falait. Így hát Andrea elutazott Rómába; előzőleg az őrgróf elárasztotta kegyeivel, ajánlólevelet is adott neki, s nagy kitüntetésként lovaggá ütötte.

A pápa nagy szeretettel fogadta, mindjárt megbízta, hogy fesse ki a Belvedere egyik kis kápolnáját. Ezt a freskót az után Mantegna roppant igyekezettel és szeretettel olyan aprólékosan kidolgozta, hogy a boltív és a fal díszítése inkább miniatúrának tűnik, nem pedig festménynek; a legnagyobb figura az oltár fölött láthatók, ezeket freskóban festette, mint a többieket; meg­találjuk közöttük Szent Jánost, amint megkereszteli Krisztust, körülötte többen vetkőznek, és láthatóan meg akarnak keresztelkedni. Az egyik férfi például le akarja húzni harisnyáját, amely az izzadságtól odaragadt a lábá­hoz, s kifordítva húzza le, közben egyik lábát átveti a másikon; mindezt olyan erővel és kényelmetlenül csinálja, hogy az erőlködés is meg a kényel­metlenség érzése is szembetűnően kitetszik az arcán; ez az ötletes részlet akkoriban a kép minden nézőjét ámulatba ejtette. Mondják, hogy a pápa temérdek kötelezettsége miatt ritkábban adott pénzt Mantegnának, mint a festőnek szüksége lett volna rá; Andrea ezért a mű elkészítése közben, amikor földfestékkel néhány erényt festett, többek közt lefestette a Mérték­letességet; egy alkalommal a pápa megnézte a munkát, megkérdezte Andreát, hogy az a figura mit jelképez, Andrea pedig azt felelte: - „A Mértékletességet". - A pápa erre megjegyezte: - „Ha azt akarod, hogy jó kísérője legyen, fesd mellé a Türelmet." - A festő ebből megértette, mit akart mon­dani a Szentatya, és többé nem tette szóvá a dolgot.

*****

Miután a mű elkészült, a pápa busásan megjutalmazta Andreát, elhalmozta kegyeivel, s visszaküldte a herceghez. Miközben Andrea Rómában dolgozott, az említett kápolna freskóin kívül festett egy kis képet, ezen Miasszonyunk látható az alvó Kis­deddel a karján; a háttérben emelkedő hegyre néhány barlangot festett, néhány kőfaragó különféle munkák részére követ fejt bennük; ezt a művet nagyon finoman, roppant türelemmel dolgozta ki, az ember szinte lehetet­lenségnek tartja, hogy egy vékony ecset hegyével ilyen jó munkát tudjon valaki végezni. A kép manapság a kegyelmes don Francesco Medici úrnak, Firenze fejedelmének birtokában van, s ő legkedvesebb műkincsei között őrzi. Albumunkban megtalálható Andreának egy félíves papíron chiaroscu-róban készült saját kezű rajza; Juditot ábrázolja, amint mór rabszolganője táskájába dugja Holofernesz fejét; ez esetben Mantegna egy manapság már nem használatos chiaroscuro-eljárást alkalmazott, ugyanis az ólomfehérrel való alapozás helyett meghagyta a papír eredeti színét, s ez olyan szép vilá­gos, hogy a rajzon a hajszálakat s egyéb apróságokat is legalább olyan jól meg lehet különböztetni, mintha nagy igyekezettel ecsettel festette volna. Ezért bizonyos értelemben inkább festménynek nevezhetnénk, mint rajz­nak. Mantegna akárcsak Pollaiuolo, örömest készített rézmetszeteket, többek között rézbe metszette a diadalmenetet, amelyet akkoriban nagy becsben tartottak, mert még nem láttak nála jobbat. Utolsó művei között találunk egy táblaképet, amelyet a Santa Mark della Vittoria részére festett; ezt a templomot Francesco őrgróf Andrea tervei és rajza szerint építette, a Taro folyó mellett aratott győzelem emlékére, ugyanis Francesco a fran­ciák ellen harcoló velencei sereg vezére volt. Az említett tempera képen, amelyet a főoltár fölött helyeztek el, Miasszonyunk látható, karján a Kis­deddel, amint egy emelvényen ül; alatta Szent Mihály arkangyal, Szent Anna és Szent Joachim áll, akik a Madonna kegyeibe ajánlják Francescót; az őrgróf természet után olyan jól van megfestve, hogy szinte elevennek látszik; a Madonna az őrgróf felé nyújtja a kezét. A kép minden nézőjének tetszett és tetszik, s ezért annyira kielégítette az őrgrófot, hogy igen nagy­lelkűen megjutalmazta Andrea tehetségét és fáradságát, s Mantegna, mint­hogy a hercegek minden művéért elismerésben részesítették, végül is nagy tisztességgel elnyerte a lovagi rangot. Andrea versenytársa volt a Padová-ban kitűnő festőnek ismert Lorenzo da Lendinara, aki földfestékkel festett néhány képet a San Antonio-templomban; ezenkívül néhány kevésbé érté­kes műve maradt ránk. Mantegna mindig szerette Dario da Trevisót és a bolognai Marco Zoppót, mert velük együtt tanult Squarcione keze alatt. Marco Padovában a minorita barátok kolostorában kifestett egy loggiát, amelyet a barátok káptalanteremnek használtak.

******

Pesaróban táblaképet festett, amely ma az új San Giovanni Evangélista-templomban van; portrét készített Guido Baldo da Monté Feltróról, amikor az illető a firenzeiek had­vezére volt. Mantegna jó barátja volt Stefano ferrarai festőnek is, aki kevés, de elég jó képet festett. Az ő kezétől származik Padovában a San Antonic boltív-díszítése, és a „pilléres" néven emlegetett Madonna-kép. De térjünk vissza Andreára; Mantovában saját maga részére nagyon szép házat épített, ki is festette; ez a ház egész életében kedvelt otthona volt. Végül hatvanhat éves korában, 1517-ben meghalt. Tisztes temetéssel helyezték örök nyuga­lomra a Sant'Andrea-templomban és sírjára, amelyen bronz képmása látható, a következő epitáfiumot vésték:

ESSE PAREM HUNC NORIS, SI NON PRAEPONIS APELLI, AENEA MANTINEAE QUI SIMULACRA VIDES.

(HA NEM TARTOD APELLÉSZNÉL KÜLÖNBNEK, VELE EGYENRANGÚNAK KELL ELISMERNED A MANTOVAI AENEAST, AKINEK ARCKÉPÉT ITT LÁTHATOD.)

Andrea minden cselekedetével nemes és dicséretre méltó erkölcsökről tett tanúságot, ezért emlékezete nemcsak hazájában, hanem az egész világort örökre fennmarad, és kiérdemelte, hogy Ariosto nemcsak igen nemes er­kölcseiért, hanem kiváló festményeiért is magasztalja, ugyanis művének harmincharmadik énekében kora legkiválóbb festői közé sorolja, amikor azt mondja:

Leonardo, Andrea Mantegna, Gian Bellino.

Mantegna a legjobb módszerrel mutatta meg, hogyan ábrázolhatja a festő a figurákat alulról távlati rövidülésben, ez kétségkívül nehéz és ötletes lele­mény volt; mint mondottuk, örömest metszette rézbe figuráit, ami igazán különleges előny, s aminek révén a világ nemcsak a bacchanáliákat, a ten­geri szörnyek csatáját, a keresztről való levételt, Krisztus eltemetését, Longinus és Szent András közötti feltámadását láthatta - ezek mind Mantegna művei -, hanem minden művész stílusát, aki valaha is élt.

VÉGE ANDREA MANTEGNA ÉLETRAJZÁNAK

Híresebb művei:

* Mária mennybevitele, Szent Jakab és Szent Kristóf történetei, szentek (freskóciklus, 1449-1416, Padova, Eremitani, Cappella Ovetari - a falképek legnagyobb részét a második világháborúban bombázás pusztította el) ;

* Madonna alvó gyermek Jézussal (vászon, c. 1450, Berlin-Dahlem, Gemäldegalerie) ;

* Szent György (táblakép, 1455-1460, Venezia, Gallerie dell' - Accademia) ;

* Madonna szentekkel (oltárkép, a predellán három passiójelenet, 1457-1458, Verona, San Zeno; a predella-képek: Paris, Louvre ; Tours, Musée Beaux-Arts) ;

* Királyok imádása, Bemutatás a templomban, Mennybemenetel (oltárkép-triptikon, 1460-as évek, Firenze, Uffizi);

* Mária halála (táblakép, 1460-as évek, Madrid, Prado) ;

* Halott Krisztus (vászon, 1460-as évek, New York, Jacob Heimann Gallery ; valószínűleg későbbi változata, siratókkal: Milano, Brera) ;

* Lodovico Gonzaga családjának jelentős eseményei, mitológiai jelenetek, római császár-képmások (freskóciklus, 1473-1474, Mantova, Palazzo Ducale, Zamera degli Sposi) ;

* Július Caesar diadalmenete (vászon, kilenc részből álló sorozat, 1482-1492, Hampton Court Palace);

* Madonna (táblakép, 1484 Firenze, Uffizi) Madonna angyalokkal (táblakép, 148;, Milano, Brera) ;

* Szent Sebestyén (vászon, az aigueperse-i Notre Dame számára készült, 1485; Paris, Louvre) ;

* Madonna della Vittoria (vászon, a mantovai Cappella della Vittoria számára készült, 1496, Paris, Louvre) ;

* Parnasszus - Minerva elűzi a Bűnöket az Erény kertjéből (vászon, két kompozíció, készült Isabella d'Este studiolója számára, 1500 körül, Paris, Louvre);

* Szent Sebestyén (vászon, 1500 után, Venezia, Galleria della Ca' d'Oro), továbbá bibliai és mitológiai témájú rézmetszetek.

Vasari tévedései közül említésre méltók: Squarcione keresztneve nem Jacopo, hanem Francesco volt; az Eremitani freskóira nem Squarcione kapott megbízást, hanem többen, elsősorban maga Mantegna. Néhány magyarázat: a furcsa különcként említett magyar püspök nem más, mint az egyik legnagyobb európai humanista poéta, a magyar Janus Pannonius; a mantovai várkastélyban csupán néhány magasztaló szóval említett és szenzációs rövidülésben festett mű nem más, mint a mester egyik főműve, a Camera degli Sposi falkép-együttese ; Andrea degl’Impiccati: Andrea del Castagno.

Mantegna hazai közgyűjteményeinkben eredeti művel nincs képviselve, stílusa még leginkább a budapesti Szépművészeti Múzeum egy falkép-töredékén tanulmányozható, amely a Golgota keresztfája alatti csoportot ábrázolja.

[Bibliográfia: ML, címszava (Németh Lajos) ; Cipriani, R.: Tutta.]