Giotto (1266-1336)

Giotto di Bondone  (ejtsd: dzsottó), firenzei festő, építész és szobrász, született Colle di Vespignano (Firenze mellett) 1266 körül. A hagyomány és Vasari szerint Cimabue tanítványa. Működött főleg Firenzében, egy ideig Rómában (1300 előtt), továbbá Páduában (1305), azonkívül Assisiben, Bolognában, Ravennában és Nápolyban (1329-1333). Vasari említi, hogy Cimabue, mint pásztorfiút fedezte föl Firenze környékén, amint a birkáit rajzolta szénnel és rögtön tanítványul fogadta. Dante a Divina commediában írja, hogy mestere hírnevét csakhamar elhomályosította. Tény, hogy míg Cimabue az új festészeti stílust csak sejtette Giotto a gótikus monumentális festészet („il dolce stil nuovo”, az édes új stílus) megteremtője. A „giotteszk” festők iskolája az egész XIV. századon át virágzott egész Olaszországban, az utolsók 1420 körül már Masaccióval, tehát a kora reneszánsszal esnek össze és technikájukat ez utolsók egyike, Cennino Cennini foglalta könyvbe (1417). Teremtő lángesze a bizánci művészi hagyományokon építette fel új stílusát. 

Alberti (1404-1472)

Alberti, Leone Battista, olasz építész és művészeti író Genovában született 1404-ben és 1472-ben Rómában halt meg. Családja száműzött lévén, ő csak harminc esztendős korában jutott el eredeti hazájába, Firenzébe. Vasari első tévedése éppen ez.
Az olasz reneszánsz egyik leghíresebb humanistája. Egyházi művei közül a rimini-i San Francesco a római diadalív szisztémája szerint tagozott főhomlokzatával s nemes arányú oldal-árkádjaival a korai reneszánsz egyik legklasszikusabb szellemű alkotása, míg a romszerű San Sebastiano és a S. Andrea, mindkettő Mantuában, egyszerű s nemes architektúrájukkal tűnnek ki. Dolgozott a firenzei Santa Mária Novellán is; ennek klasszikus főkapuja s igen dekoratív hatású felső emelete tőle ered. Templomainak belső térhatása is tiszta, harmonikus. Profán épületei közül nevezetes a pillér-architektúrás, rusztika-homlokzatú firenzei Palazzo Rucellai, amely igen jó arányú épület, de homlokzata túlságosan lapos, nincs benne elég plasztika. Sokan a Palazzo Pitti tervét is Albertinek tulajdonítják. 1428-ban látogatott első ízben a toszkán fővárosban, ahol Brunelleschivel, Masaccióval és Donatellóval együtt hitet tehet művészi elvei mellett.

Brunelleschi (1377-1446)

Brunelleschi  (ejtsd: Brunellesco), Filippo, olasz építész ,

az olasz reneszánsz megteremtője, az építészet történetének egyik legkiválóbb alakja. Ötvösnek indult majd matematikával, szobrászattal és építészettel foglalkozott, míg végül teljesen az utóbbinak szentelte magát. Firenzében és Rómában folytatott tanulmányai után szülővárosában, Firenzében telepedett meg s ott alkotta műveit, amelyek a reneszánsz építészetének kezdeteit jelentik. Egyes források szerint sokáig a firenzei dómkupolát tartották legnagyszerűbb koncepciójának, amellyel - kortársai ítélete szerint - túlszárnyalta a Panteont, egyszer s mindenkorra véget vetett a gótika uralmának s egy új építészet alapjait vetette meg.

Michelozzo (1396- 1472)

Michelozzo di Bartolomeo Michelozzi olasz építész és szobrász, Firenzében született 1391-ben.  Ghiberti műhelyében tanult szobrászatot, majd 1424 és 1433 között Donatello alkotótársa volt. Egész életében készített szobrokat, de élete fő művét építészként hozta létre. 1446-ban nevezték ki Brunelleschi utódaként a firenzei dóm főépítészévé. 1430 és 1455 között alig akadt a városban olyan nagyobb építkezés, amelyben legalább munkatársként ne vett volna részt. Az általa jegyzett firenzei épületek közül a Palazzo Vecchio, amely a firenzei paloták típusalkotó emléke, a San Marco könyvtára és a Santa Annunziata-templom a legjelentősebb. Sokoldalú és kiváló formakészségű mester, aki az antik építészet elemeit tisztán és következetesen használta fel. Ő építi  Firenzében a hatalmas Riccardi- (akkor Medici-) palota , a XVII. században a kétszeresére bővítették - ekkor lett belőle Palazzo Medici-Ricardi.  

Bellini család

Jacopo Bellini Velencében született, 1400 körül, meghalt ugyanott 1470-1471-ben, Gentile Bellini Velencében született 1429-ben, meghalt ugyanott 1507-ben;  Giovanni Bellini Velencében született, valószínűleg 1430 után, meghalt ugyanott 1516-ban, ez utóbbi valószínűleg nem volt törvényes fia Jacopónak. A Bellinik hármas biográfiája Vasari helyes ítéleteit tartalmazza, a velencei nagyérdemű festő-család életművéről a quattrocento és a cinquecento fordulóján, csupán Jacopo esetében tud kesebbet mondani az internacionális gótika ez észak-itáliai reprezentánságárol mintsem azt megérdemelné. 

Irodalom: Vasari

Antonio da Correggio (c.1489-1534)

Antonio da Coreggio  1489-1494 között született Correggióban; meghalt ugyanott 1534-ben.

Az életrajzban Vasari újból - mint Giorgione biográfiájában is tette - igazságot kíván szolgáltatni az észak-itáliai cinquecento festészetének. Ezért csupán mértéktartóan említi Correggio római iskolázásának hiányát; ezt a kutatás egy római utazásnak igen valószínű feltételezésével igazította helyre. Vasari a mester egyéniségébe immár a manierizmus kissé morbid müvész-individuumainak jellegzetességeit vetítette bele, az érzékenységet és az anyagiak feletti túlzott aggodalmat. Az utóbbi esetleg indokolt is lehetett Correggio életpályájának ismeretében; monumentális megbízásokat kapott, mégis eléggé bizonytalan volt az egzisztenciája.

Vasari tévedései közé tartozik, hogy Correggio két pármai freskó-művének, a Duomo kupolájának és a San Giovanni Evangélista kupolájának leírásában a kettőt összekeveri: az első Mária mennybevitelét, a második Szent János evangélista patmoszi apokaliptikus vízióját ábrázolja Jézussal és az apostolokkal. Továbbá az emlegetett Venus nem más mint Danaé, amelyet viszont Vasari leírásaiban Lédával téveszt össze ; ez utóbbira vonatkozik a víznek csodálatos ábrázolásáról írott részit.

Irodalom: Vasari

Fra Angelico (1387-1455)

Fra Giovanni Angelico da Fiesole, akit a világi élet­ben Guidónak hívtak, nem volt kevésbé kiváló festőnek és miniátornak, mint amilyen kitűnő volt szerzetesnek, ezért mind­két okból megérdemli, hogy díszes emléket állítsunk róla. Bár kényelmesen meglehetett volna a világi életben és vagyonán kívül még kedvére kereshetett volna is művészetével, amelyet már ifjú korában kitűnően értett, ő mégis, természeténél fogva higgadt és jóságos lévén, saját lelki békéje és nyugalma érdeké­ben, de főként lelke üdvösségéért, jobbnak látta belépni szerze­tesnek a prédikáló barátok rendjébe. Mert bár Istent szolgálni minden helyzetben lehet, némelyek mégis úgy érzik, hogy job­ban üdvözülhetnek a kolostorban, mint a világi életben. Ami­lyen üdvös eredménnyel jár ez a jó lelkek számára, épp úgy az ellenkezőjére vezet s valóban nyomorúságos és szerencsétlen végre jut azoknál, akik más célból lesznek szerzetesek.
Irodalom: Vasari