A csodagyereket nagybátyjai nevelték, akik átlagos művészek voltak, de meg voltak győződve tanítványuk tehetsége felől.
Francesco Mazzola 1503. január 11-én az Emilia-Romana vidékén fekvő Pármában született. A művészettörténetbe Parmigianino, azaz egyszerűen a Pármai néven kerül be. Apja Filippo Mazzola vidéki festő, aki 1460-tól kezdve Velencében működött. Filippo Mazzola 1505-ben idő előtt hal meg, fiának nevelését két testvérére, Piero Ilarióra és Michele Mazzolára hagyva, akik szintén festők.
Francesco művészi képzését Pármában, nagybátyját műtermében kapja. A város ekkoriban elsősorban remek szobrász műtermeiről és román építészetéről híres. A Pármai templomokat általában Észak-Itália más tájairól érkezett festők díszítik. Ebben a helyzetben az igen tehetséges Francesco képességeit azonnal felfedezik.
1521-ben azonban a fiatalembernek rokonaival együtt menekülnie kell Pármából, ahol a pápa és a francia király seregei között kegyetlen harcok folynak. A festő Viadanában, a mantovai hercegségben rejtőzik el. Parmigianino éppen itt készítette el egyik első oltárképét, amely Szent Katalin misztikus eljegyzését ábrázolja.
Pármába való visszatérése után Parmigianino a San Giovanni Evangélista (azaz Szent János evangélista) kolostortemplom díszítésén dolgozik, ugyanakkor, amikor itt tevékenykedik Michelangelo Anselmi (1491 körül-1555 körül), az 1520 óta Pármában tartózkodó sienai festő, valamint Antonio Aliegri, akit Correggiónak neveztek (1494-1534) és aki a templom kupolájára Szent János patmosi látomását festi meg. A San Giovanni Evangélista templom festése meghatározó jelentőségű Parmigianino művészi fejlődésében. A fiatal Pármai nem csak figyeli Correggiót munka közben, de le is másolja rajzait. Formailag ugyan nem Correggio tanítványa, ugyanakkor a fiatal mester mellett hatalmas festői tudásra tesz szert és három év alatt imponáló fejlődést mutat.
Parmigianino 1524-ben Galeazzo Sanvitale hercegnél vállal munkát, elutazik a Pármából mintegy húsz kilométerre fekvő Fontanellatóba, hogy elkészítse a vár egyik termének díszítését.
Amikor Fontanellatóban befejezi a freskókat, Parmigianino Rómába utazik. Útközben minden bizonnyal megáll Firenzében, bár semmiféle dokumentum nem tanúsítja ezt. Rómába valószínűleg már a pestisjárvány után jut el, amely kiürítette a várost 1524 első hónapjaiban. Vasari (1511-1574) azt állítja, hogy a Pármai művészt bemutatták VII. Kelemen pápának (1523-1534 között). Parmigianino a Szentatyának három Pármából hozott képet ajándékoz. A pápára nagyobb hatást gyakorolt a festő fiatal kora, mint a képek minősége. Valójában nem sokat lehet tudni Parmigianino római tartózkodásáról. Ügy tűnik, hogy a három római év alatt nem kap sok megrendelést, azonban sokat fest, és még többet rajzol.
Ez nagyon fontos korszak a művész festői neveltetése szempontjából; megfigyelheti és másolhatja ugyanis az antik művészet remek római gyűjteményeiben található alkotásokat. Tanulmányozza Raffaello (1483-1520) és Michelangelo (1475-1564) műveit is. Megismeri az Örök Városban néhány más kortársa festő munkásságát: Rosso Fiorentino (1495-1540), Sebastiano del Piombo (1485 körül -1547) és Perino del Vage (150I-1574), akinek a művészete kifinomult eleganciájáról híres. Rómában a fiatal festő felfedezi, hogy az új technika, a metszet alkalmas lehet rajzok népszerűsítésére.
1527-ben a császári a csapatok behatolnak Rómába. Vasari meséli, hogy Róma kíméletlen kifosztása során a katonák behatolt Parmigianino műtermébe, aki éppen egy nagy oltárképen dolgozott. A munkába merült művész és a gyönyörű kép kivívta a németek tiszteletét, akik megelégedtek munkájának megtekintésével és csak néhány rajzot vittek el. Csakhamar azonban más zsoldosok letartóztatták, akik kevésbé voltak érzékenyek a művészet varázsa iránt. Parmigianino majd csak a váltság megfizetése után szabadul ki, ezután azonnal elhagyja Rómát.
A Bolognai karrier.
Ez után a festő úgy dönt, hogy Bolognába utazik. Vajon útközben megállt-e Firenzében, hogy megcsodálja Michelangelo szobrait, vagy Pontormo (1494- 1557) műveit? Vajon meglátogatja Sienát, hogy megtekintse a Beccafuminak, - tulajdonképp Domenico di Jacop di Pace, gúnynevén Mecarino v. Mecherino - (1486 körül-1551) neves festő munkáit, aki hozzá hasonlóan az alkímia iránt érdeklődik? Ilyen utazásra utal Parmigianino képei stilisztikai elemzése, de nincs semmiféle írásos dokumentumunk erről a témáról.
Rómában Parmigianino a számos ismeretlen fiatal festő egyike, Bolognában viszont, ahol nincs elismert mester, elsőrangú fontosságúvá válik. Ekkor különösen termékeny időszak kezdődik számára. Kezdet saját rajzai alapján készült rézmetszetekkel foglalkozik. Ő az első nagy olasz festő, aki ezt a technikát alkalmazza. Megfesti a kitűnő Szent Rókust a város legnagyobb templomában lévő magánkápolna részére. Az 1530-as év meghozza a császár és a pápa közti vita végét és VII. Kelemen Bolognában megkoronázza V. Károlyt (1519-1556). Ez az ünnepség Parmigianino számára alkalmat ad arra, hogy megfesse a császár portréját. V. Károly elégedett a művel és javasolja a festőnek, hogy utazzék el Velencébe és Veronába márványt keresni a San Petronio kápolna díszítéséhez. Feltételezhetjük, hogy Parmigianino kihasználja az alkalmat és megcsodálja a reneszánsz nagy velencei festőinek a műveit.
Az utolsó évek Pármában.
Egy kicsit később, 1531-ben Parmigianino visszatér szülővárosába, Pármába. Először nagybátyjánál, Piero Ilariónál száll meg, de néhány hónap elteltével függetleníti magát a családtól, hogy teljesen önálló életet folytathasson. 1531 májusától kezdve a művész elvállalja a Santa Maria della Steccata templom díszítését, amelyet egy kis kápolna helyén építettek, itt volt Keresztelő Szent János paliszáddal (olaszul: steccata) védett képe. A művésznek nem sikerül befejezni a munkát. Kezdetben Parmigianino rendkívüli lelkesedéssel lát hozzá e hatalmas vállalkozáshoz; számos vázlatot, tanulmányt készít hozzá. Egy idő után azonban, talán a feladat nagyságától megrémülve egyre rendszertelenebbül dolgozik. A megbízókkal megromlik a viszonya. Végül Parmigianinót letartóztatják és börtönbe csukják, mert nem teljesítette vállalt kötelezettségét. Amikor kiszabadul, Casalmaggioréban talál menedéket, ahol 1540. augusztus 24-én, 37 éves korában meghal. Cipruskereszttel a mellén temetik el Casalmaggiore közelében, Motta San Fermóban.
Egy fej nélküli oszlop látható a háttérben, kiemelve a kép függőleges jellegét. Ugyanezt a szerepet tölti be az angyal megnyújtott lába (az első képsíkban balra). A hatalmas, masszív, hellén szoborra emlékeztető Madonna akár Afrodité is lehetne. Derűs arcát szőke hajtincsek keretezik, amelyek aranyszínét kiemeli a gyöngysor csillogása. A ruha redőzete alatt kirajzolódik a has és a formás, kerekded mell Parmigianino a reneszánsz által hirdetett szépségideált megtestesítő antik szobrok mellformáját adja Madonnának. Az Anya térdén magatehetetlenül alszik a Gyermek, a halálábrázolás pózában. A halvány színű test a gyermekméretekhez képest túl hosszú, de az a vonal, amelyet alkot, harmonikusan illeszkedik Madonna testének és ruhájának arabeszkjébe.
Meglepő a mű kompozíciója: a teret baloldalt számos figura zárja le, jobbról pedig színpadi díszletre (az oszlop jelenlétére való tekintettel) nyit. A pergamentekercset kibontó apostol lekicsinyített a kép többi részéhez képest és nem járul hozzá a mélység érzetének felkeltéséhez. Jelenléte dekoratív és szimbolikus jellegű.
Parmigianinót nem a valóság utánzása érdekli, hanem a materiális és egyben szellemi szépség létrehozása (a vallásos tematika nem zárja ki a lehetőségeket). Művéhez biztosítja a csodaszerűség és „zeneiség" hangulatát, valamint azt a bájt, amit oly sokan próbálnak majd utánozni.
Parmigianinót - a nála mintegy tíz évvel, idősebb Pontormóval és Rosso Fiorentinóval együtt - a manierizmus olaszországi megteremtőjének tekintik. Életműve inspirációul szolgál a firenzei manieristák második nemzedéke számára, és a széles körben elterjedt metszetek útján eljut Észak-Itáliába is, Tintorettóhoz.
A tizenhatodik századi olasz írók nyelvén a „maniera” szó stílust, illetve tevékenységi módot jelentett. Vasari, amikor a művész stílusáról, vagy technikai virtuozitásáról ír, ezt a meghatározást használja (bella maniera). A francia nyelvben a „mamérisme” szót először Luigi Lanzi történész használta 1792-ben azért, hogy ezzel jellemezze az olasz művészetet a Róma kifosztásától egészen Carraccío munkásságának kezdetéig terjedő időszakban. Lanzinál ez a meghatározás pejoratív értelmű, ugyanis az a művészet, amelyet jellemez, kétségbe vonja a reneszánsz szépségideálját. A manierizmust a XIX. század végén rehabilitálják. Ettől kezdve nagy figyelmet fordítanak rá. Úgy kezdik értékelni, mint eredeti és polimorf irányzatot, amely összeköti a reneszánsz és barokk művészetet.
Ha meg akarjuk világítani a manierizmus kialakulását a XVI. századi Itáliában, Michelangelóra kell utalnunk. Ennek a nagy művésznek a nyugtalan miszticizmusa szakít az „első reneszánsz” teljesen harmonikus kompozícióival és már előrevetíti a manieristák által festett figurák expresszivitását. A klasszikus szabályoktól eltérő módon kezeli a teret Michelangelo is. Alakjait koncentrált térbe zárja, ami szinte nem létezik a muszkuláns anatómiájú figurák mindenhol jelenlévősége szempontjából. Viszont a manierizmusra oly jellemző megnyújtott, deformált testek ritkán jelennek meg nála. Néhány ilyen figura látható az Utolsó ítéletben, de az ítélkező Krisztus „herkulesi” arányai ellenére a klasszikus ábrázolás kánonjai szerint került megformálásra.
1915-ben Walter Friedlaender definiálja a ”firenzei manierizmust” mint antiklasszicista irányzatot, amely szembefordul, az antik idea hoz kötődő művészettel, azaz Leonardo da Vinci és Raffaello műveivel.
A manierizmust a késő gótikához hasonlóan igen messzemenő szubjektivizmus jellemzi. Mindkettőben ugyanazt a vertikalizmust találjuk meg, ugyanazokat a nyújtott kontúrokat, amelyek szembefordulnak a reneszánsz szabályos arányaival. A manierizmus lényegében eltávolodik a valósághoz közeli formáktól (amelyek ugyanakkor az antik modellre támaszkodó eszményire törekednek) azért, hogy egy idealizált, de kánonokkal nem korlátozott víziót hozzon létre, ahol a ritmus kap privilegizált szerepet. A klasszikus reneszánsz művészetét képviselő nagy mesterek, azaz Leonardo és Raffaello mégis nagy hatást gyakoroltak a manierista művészekre. Az előbbi a Sziklás Madonnával és az Anghíari csata vázlataival, a másik pedig a vatikáni lakosztályokban lévő Stanza d'Eliodoróval.
Raffaello: Az Athéni iskola
A manierizmus először Toscanában, Michelangelo hazájában jelenik meg. Éppen ott működik Pontormo (1494-1557) és Rosso Fiorentino (1494-1540). A fiatal Pontormo munkáiban a manierista hajlam a reneszánsz eredményeihez képest visszafejlődésnek tűnik.
Kezdetben „klasszikus” módon fest és mestere, Andrea del Sartó művészetéhez kötődik. Időnként Pontormo a Michelangelo által inspirált ábrázolásmód felé közelít, azaz a hosszú spirálvonalak és koncentrált terek stílusához. Képein egyre éteribb figurák jelennek meg, akik távol állnak a reneszánsz eszmény atlétikus erejétől és érzékiségétől. A testek kizárólag egzaltált lelkiségük kifejezésére alkalmasak. A kortársak nem értik ezt a fejlődést. Erről Vasari negatív beszámolója tanúskodik, aki szemére veti a művésznek, hogy eltávolodik az igazi művészettől, és hogy túlságosan a német festő, Dürer (1471-1528) hatása alá került. Rosso Fiorentino munkáiban a manierizmus a figurák változó anatómiai arányaival, a tér tömör kihasználásával és az eredeti színhasználattal fejeződik ki. Rosso hideg színeket alkalmaz, intenzív sárga, zöld és vörös foltokat helyez el. Római tartózkodása során 1523-ban és 1524-ben megcsodálja Michelangelo és Raffaello legfontosabb műveit és megismerkedik két manierista művésszel, Parmigianinóval és a firenzei Perino del Vagával (1501-1547); Parmigianinóval együtt dolgozik a via Giulia egyik palotájának díszítésén.
A császári csapatok római inváziója és a város kifosztása 1527-ben sok művészt menekülésre késztet, közöttük van Rosso Fiorentino is. A festő több városban is megfordul, míg végül 1530-ban Velencébe érkezik Aretinóhoz. Aretino beajánlja őt I. Ferenc (1515-1547) királynak, Rosso Fiorentino Franciaországba utazik és gyorsan karriert csinált, meghonosítja Franciaországban a manierizmust és Fontainebleau-t igazi „Észak Rómájává" alakítja. Rossónak a Fonteneibleau-i kastélyban festett freskói közül szinte alig néhány maradt fenn napjainkig.
Sienában viszont a manieristák első nemzedékét Domenico Beccafumi (1486 körül -1551) furcsa művészete képviseli, akit Vasari úgy ír le, mint „elsőrangú rajzoló, invenciózus és kiváló kolorista”. Az olasz manieristák második nemzedékéhez tartozik: Bronzino - Pontormo utóda és Primaticcio (1504-1570), aki Rosso Fiorentino munkásságának a folytatója. Mindkét művész az udvari manierizmust fejleszti tovább, amit hideg elegancia jellemez. Bronzino mindenekelőtt Firenzében dolgozik -ahol Salviati, (1510 körül -1563) és a festő-író Vasán - szintén érdeklődik a manierista stílus iránt. Primaticcio Rosso Fiorentino példájára elutazik Franciaországba, Fontainebleau-be. Fiorentino váratlan halála szabad teret ad neki és Primaticcio a kastély udvari festője és dekoratőre lesz. Ő irányítja a szövőműhelyt és az öntödét, amelyek az Itáliából hozott antik minták alapján dolgoznak. Számtalan alkalommal utazik Olaszországba, ahol a francia király számlájára vásárol műtárgyakat. A Fontainebleau-i kastély báltermének festményeinél segítőtársnak alkalmazza Niccolo dell'Abate (1509 körül - 1571 ?) olasz festőt. Abate mielőtt letelepedett Franciaországban, Bolognában dolgozott Parmigianinónak.
A Velencei manierizmus
A XVL század közepén Velencében elterjedtek a Parmigianino műveiből készült metszetek. Másrészt az akkor a dózsék városában tartózkodó festők, Giovanni da Udine (1487 körül -1564) Vasari és Salviati is hozzájárulnak a manierizmus népszerűsítéséhez ebben a térségben, Jacopo Bassano (1515 körül -1592) átveszi ezt a vonalakat megnyújtó és a teret tömörítő olyannyira emlékeztető stílusban, hogy a művészettörténészek neki tulajdonították a Szent Pál megtérése című képet. Bologna volt az egyik első olasz város, amely Parmigianino hatása alá került, akinek a művei sokszorosítva eljutottak északra Genovába, Milánóba és Velencébe. Az olasz manieristák hatására kialakul a francia manierizmus - „la manière française", majd a XVI. század végén megjelenik a kései manierizmus a flamand iskola hatására.
Az európai manierizmus
Pontormo, Rosso Fiorentino és Parmigianino indították el az európai manierizmust. Franciaország után a manierizmus hulláma tovább terjed Spanyolországra, Angliára, Flandriára, Hollandiára és Németországra. Toledóban El Greco alkot rendkívüli lelki feszültséget sugárzó műveket. A manierizmus virágzik az angol udvarban is, bár ebből az időből nem sok munka maradt fenn. A németalföldi műtermekben is megfigyelhető a manierista inspiráció, különösen azoknál a műveknél, amelyek az olasz iskola hatása alatt készültek, az ún. Romanistáknál, mint Frans Floris (1519 körül -1570). A század végén az udvari manierizmus központja Prága lesz, ahol a nagy művészetbarát, Rudolf császár udvarában olasz, német és németalföldi festők dolgoznak.
Parmigianino a világ múzeumaiban
Detroit - Institute of Art
New York - Metropolitan Museum of Art
Bécs - Kunsthistorisches Museum - Albertina
Koppenhága - Statens Museum jor Kunst
Párizs - Louvre - Musée de l'Orangerie; Musée i'Omy
London - Courtauü Institute Calleries; National Gallery; Victoria and Albert Museum;
British Museum
Berlin - Staatlicht Mustén Gemaliegalerie
Drezda - Gemaliegalerie
Frankfurt - Stüdtlscbes Kunstinstitut
Weimar - Graphische Sammlung
Bardi (Parma) - Santa Maria templom
Bologna - Pinacoteca Nazionale – San Petronio bazilika
Firenze - Galleria degli Uffizi
Fontanellato - Rocca de Sanvitale
Milanó - Castello Sforzesco
Modena - Galleria Estense
Nápoly- Galleria Nazionale di Capodimonte
Parma - Galleria Nazionale – Palazzo Eucherio Sancitale - San Giovanni Evangelista - Santa Maria delle Ssteccata
Róma - Galleria Borghese - Galleria Doria Pamphilj - Galleria Spada
Velence - Galleria dell'Accademia
Madrid - Praia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése