Luca della Robbia (c.1399-1482)

Luca della Robbia 1399-ben vagy 1400-ban született Fi­renzében, és 1482-ben halt meg ugyanott. Vasari méltán emeli ki technikai találmányát, mert valóban ö volt az el­ső, aki a tűzben égetett ónmázat az agyagszobrokon mű­vészi sikerrel alkalmazta, azonban nemcsak majolika plasztikái, hanem márvány- és bronzszobrai és dombor­művei is a quattrocento közepének legnagyobb szobrászai között jelölik a helyét. Művészete — némi egyszerűsítéssel - Donatello drámaisága mellett a lírai elemet képviseli a korszak firenzei szobrászatában, és majolikáinak kolorizmusa költői harmóniájával tesz tanúságot a színes szobrá­szat létjogosultsága mellett. 

Della Robbia munkái

della Quercia (c.1367-1438)

Jacopo della quercia 1367 körül született, valószínűleg Querciegrossában, meghalt 1438-ban, Sienában. Életraj­zában Vasari helyesen emeli ki annak a szobrásznak a ki­vételes jelentőségét, aki csaknem száz esztendővel a két Pisano után, a quattrocento elején úttörő eredményekkel mozdította elő a gótikából kibontakozó reneszánsz művé­szet vívmányait, aki az új szobrászi formák erejét a ha­gyományos szépségek — például Andrea Pisano (máskép­pen Andrea da Pontedera) művészetének — hatásával egyesítette, és aki délen, Itáliában, azt jelentette az álta­lános fejlődés szempontjából, amit északon, Burgundiá­ban, Claus Sluter plasztikája. 

Cellini (1500-1571)

Portré

A toszkanai Cellini  (ejtsd: csellini), Benvenuto (1500-1572), jelentős olasz szobrász, ötvös és bronzöntő, éremvéső és bélyegmetsző, aki hírnevét mégis inkább nagyszerű önéletrajzának (németre Goethe, magyarra Szana Tamás, Füsi József fordította) köszönheti, ("Benvenuto Cellini élete és munkássága, amiképpen Ő maga megírta Firenzében") mint művészi alkotásainak. A sokfajta tehetséggel megáldott, de kötekedő és nyugtalan, kalandor életű, gyilkossággal is vádolt  VII. Kelemen és III. Pál pápa, valamint I. Ferenc francia király kegyeit élvezte. Környezetét óriások veszik körül. Bramante épületei és Michelangelo szobrai, Tiziano képei és Aristo tündér-eposza, Palesztrina fennkölt muzsikája s Machiavelli róka-intelligenciájú politikai elvei. A festők közül Pontormo, Rosso Fiorentino, Parmigianino, Bronzino és Primaticcio látszik el legmasszebbre. A szobrászok közül Bandinelli, Ammanati és Vincenzo Danti. 1527-ben Róma ostroma alkalmából a város védelmében vett részt. Többször tartózkodott Franciaországban, hol a Fontainebleaui nimfa című nagy bronz-reliefjét mintázta unalmas fekvő Diana alakjával. Ugyanitt készült a Bécsi Múzeumban lévő aranyozott, zománcozott. Neptunus és egy istennő alakjával ékesített híres sótartó. 1545-ben Cellini Firenzében telepedett le hol I. Cosimo herceg fogadta jóindulatába. Nyolc év alatt itt alkotta főművét, a Medúzaölő Perseust ábrázoló bronzalakját. A Perseusban anatómiai virtuozitásáról tesz tanúságot, ez a legtökéletesebb műve, nagyszerűen megmintázva, amit még kiemelnek a talapzat aprólékosan kimunkált kis szobrai és féldomborművei, tele változatos árnyalattal, figyelemre méltó részletfinomsággal. Ez az élettel teli ötletgazdagság messze túlszárnyalja riválisának Bandinellinek a hidegségét.

Perseus (részlet)

Caravaggio (1573-1610)

Caravaggio (ejtsd: karaváddzsó), tkp. Michelangelo Merisi v. Amerighi olasz festő, született Caravaggio (Bergamo közelében) 1573, meghalt Porto d'Ercole 1610. A Carracciak eklektikus, akadémikus irányával szemben a naturalista festés főképviselője Rómában. Festészetét a fény-árnyék-kontraszt felhasználása és a drámaiság jellemzi. A barokk művészet drámai hangvételű képviselőinek egyik első mestere. 1584-től Milánóban tanúlt S. Peterzonnál, de főleg az észak olasz reneszánsz mesterek , Morettót, Moránit, Lottót, Bassanót tanulmányozta. Fiatalkorában a velenceiek színeit (Giorgione, Tintoretto) tanulmányozta, azután Cavaliere d'Arpino tanítványa Rómában, kire később viszont ő hatott. Zsánerképei a nép köréből vett életnagyságú alakjaival új hangot és témát vittek be a római művészetbe, ugyanezt a naturalizmust képviselik vallásos tárgyú kompozíciói is népies, sokszor durva típusaikkal, erős világításukkal, feltűnő fekete árnyékaikkal. Korai képeit egyenletes, aranyos sárga tónus jellemzi, középkorának fekete árnyékos és kései képeinek erős ú. n. „pincevilágítású” képeivel szemben. A nagy nyomorúságban tengődő fiatal festő – modell hiányában – tükörből festett önarcképeinek sorát alkotta.

A festészet szexepilje - Caravaggiótól Canalettóig

Duccio (c.1255-1318)

Duccio (Duccio di Buoninsegna) 1255 körül született, és 1318 körül halt meg, valószínűleg Sienában, Vasari élet­rajza már csak viszonylagos rövidsége miatt sem tükrözi méltóképpen annak a nagy jelentőségű életműnek a képét, amelyet a Giottót mintegy előkészítő nagy festőhármas : a római Cavallini, a firenzei Cimabue és a sienai Duccio nagyszerű életpályájának eredményeként a kutatás re­konstruált. Szerzőnk mégis lényegében helyesen látja Duc­cio tudatos törekvését a bizánci festészeti stílusból való ki­emelkedésre, amely mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy Duccio — Cavallinival és Cimabuéval egyetemben - nemcsak utat tört Giotto számára, hanem a legnagyobb festőegyéniség hatására ő maga is továbbfejlesztette egyéni piktúráját, és így lett a sajátos sienai protoreneszánsz fes­tészet őse.  

Simone Martini (c.1284-1344)

Simone Martini (Vasarinál Simoné Sanese) 1284 körül született, valószínűleg Sienában, 1344-ben halt meg Avignonban. Családneve nem a szerzőnktől többször emlí­tett Memmi, mert Lippo Memmi nem a testvére, hanem a sógora volt. Vasari, bár tévesen Giotto tanítványaként említi Simonét, aki valójában Duccio követője volt, jó szemmel látja meg a sienai festészet fontos szerepét az Avignonba költözött pápai udvar művészeti életében. A dél-franciaországi központ valóban felette jelentőssé vált az itáliai piktúrának egész Európára szétsugárzó ha­tása folyamán. 

Cavallini (1260-1364)

Pietro Cavallini (Pietro dei Cerroni). Körülbelül 1260 és 1340 között élt, régi római családból származott. Élet­rajzában Vasari — minden campanilismója ellenére — he­lyesen emeli ki a toszkánai mellett a római festészet jelen­tőségét is a duecento és trecento fordulóján az itáliai festé­szet új korszakának kialakulásában. Mint ennek a nagy hagyományú római mozaik- és freskófestészetnek legna­gyobb mesterét tárgyalja Cavallinit, aki valóban összefog­lalta a középkori múlt eredményeit, és utat mutatott a re­neszánsz eljövendő vívmányai felé, úgy is mint a firenzei Giotto művészetének úttörője.