Simone Martini (Vasarinál Simoné Sanese) 1284 körül született, valószínűleg Sienában, 1344-ben halt meg Avignonban. Családneve nem a szerzőnktől többször említett Memmi, mert Lippo Memmi nem a testvére, hanem a sógora volt. Vasari, bár tévesen Giotto tanítványaként említi Simonét, aki valójában Duccio követője volt, jó szemmel látja meg a sienai festészet fontos szerepét az Avignonba költözött pápai udvar művészeti életében. A dél-franciaországi központ valóban felette jelentőssé vált az itáliai piktúrának egész Európára szétsugárzó hatása folyamán.
Simone ránk maradt fő művei: Maestà-Madonna (freskó, 1315, Siena, Palazzo Pubblico) ; toulouse-i Szent Lajos és Anjou Róbert király, jelenetek a szent életéből (oltárkép több részes predellával, 1317, Napoli, Museo Nazionale di Capodimonte) ; Guidoriccio da Fogliano condottiere a harcmezőn, a sienai uralom alá vetett várak között (freskó, 1328, Siena, Palazzo Pubblico) ;
A Angyali Üdvözlet A Szent Margit és Szent Asano, 1333.
Angyali üdvözlet (háromrészes oltárkép, a két szentet ábrázoló szárnyképeket Lippo Memmi festette, 1333, Firenze, Uffizi) ; Szent Márton történetei (freskóciklus, Assisi, San Francesco, alsó templom, 1317-1339) ; Jézus angyalokkal és Mária a gyermek Jézussal és két angyallal (freskó-fragmentumok „szinópiái", azaz vörös színnel festett előrajzok falképek számára, 1341 körül, Avignon, Notre-Damedes-Doms). Vasari lényeges tévedései: a firenzei Santa Maria Novella említett káptalantermének, azaz a Cappella degli Spagnuolinak freskóciklusát nem Simone Martini, hanem Andrea da Firenze (másképpen
Forrás és irodalom: ML (Mojzer Miklós).; Boskovits Miklós : Korai olasz táblaképek (Corvina-sorozat, Bp. 1966) ; Gozzoli, M. C.: Classici.J
Ezt a rajzművészek közül kivált a kitűnő festőknek kell kívánniuk és keresniük; hiszen műveikre, minthogy sík felületre színekkel festik rá őket, nem vár ugyanolyan örök kiválóság, mint amilyent a bronzöntvények és a márvány alkotások biztosítanak a szobroknak és az építészek építményeinek. így hát Simonénak igen nagy szerencséje volt, hogy messer Francesco Petrarca idejében élt, és összetalálkozott az avignoni udvarban ezzel az igen szerelmetes költővel, aki nagyon szerette volna Simoné mester keze munkájaként megkapni Madonna Laura arcképét; ezért, mivel olyan szép képet kapott tőle, amilyet kívánt, két szonettjében is megemlékezett Simonéról; az egyik így kezdődik:
szabó magda fordítása
a másik pedig így:
Midőn a magasztos eszmét foganta Simon, s kértemre ónt fogott kezébe
majtényi zoltán fordítása
A Felség, Palazzo Publico a Siena, részlet.
Nem kétséges, hogy ezek a szonettek, valamint az, hogy Petrarca említést tett róla baráti leveleinek ötödik könyvében, amely így kezdődik: „Non sum nescius" (Jól tudom), nagyobb hírnevet szereztek Simoné mester szegény életének, mint valamennyi műve bármikor is; mert emezek előbb-utóbb tönkremennek, a nagy ember írásai viszont örök időkig élni fognak. Nos, a sie-nai Simoné Memmi kitűnő festő volt, a maga idejében különös művész; a pápai udvarban nagyon megbecsülték, ugyanis mestere, Giotto halála után - elkísérte Rómába, mikor Giotto a mozaikhajón és más munkákon dolgozott - festett egy Madonna-képet a San Pietro oszlopcsarnokában, és megfestette Szent Pétert meg Szent Pált azon a közeli helyen, ahol a bronz fenyőtoboz van az oszlopcsarnok ívei között, a kijárat felé eső oldalon, s munkájában Giotto modorát utánozta; nagyon megdicsérték érte, s főként azért, mert ezen a művön megfestette a San Pietro egyik sekrestyését, amint nagyon eleven mozdulattal néhány lámpát gyújt az említett szenteknek; állhatatos kéréssel Avignonba hívatták a pápa udvarába; ott annyi freskó- és táblaképet készített, hogy műveivel igazolta hírnevét, amelyről ott már előzőleg tudomást szereztek. Minthogy nagyon tekintélyes és kedvelt művészként tért vissza Sienába, a Signoria urai megbízták, hogy fessen palotájuk egyik termének falára egy sok alakkal körülvett Szűz Máriaképet ; Simone a maga nagy dicsőségére és hasznára tökéletesen teljesítette a feladatot. Be akarta bizonyítani, hogy legalább annyira ért a táblaképhez, mint a freskóhoz, ezért az említett palotában táblaképet festett, minek láttán két másikat festettek vele a Dóm számára ; továbbá a Dóm gondnokságának ajtaja fölött igen szép testtartásban ábrázolta Miasszonyunkat karján a Kisdeddel; néhány angyal repülve lobogót tart a levegőben, közben lefelé néznek a Miasszonyunk körül álló szentekre; az alakok nagyon szépen és díszesen vannak elrendezve. E munka befejeztével az Ágoston-rendiek generálisa Firenzébe hívatta Simonét, itt a Santo Spirito káptalantermét díszítette freskókkal ; csodálatos képzelőerőről és ítélőképességről tanúskodik a mester ecsetjétől származó alakok és lovak ábrázolása; minderről az említett helyen bizonyságot nyújt a Krisztus kínszenvedését bemutató jelenet is, amelyen nagyszerűen látható, hogy mindent nagy hozzáértéssel és igen szépen, kecsesen festett meg. Látni lehet, ahogy a latrok kiadják lelküket a kereszten, a jó lator lelkét angyalok viszik örvendezve a mennybe, a gonosz teljesen megfeketedett lelkét pedig ördögök kísérik a pokol kínjaira. Ugyancsak Simone találékonyságáról és ízléséről tanúskodik a felfeszített Krisztus körül látható angyalok testtartása és keserves sírása. De minden részlet közül a legbámulatraméltóbb azoknak a lelkeknek a látványa, akik szemmel láthatóan vállukkal hasítják a levegőt, mert szinte körözve lebegnek a levegőben; ám sokkal ékesebben bizonyítaná Simone kiválóságát ez a mű, ha az idő okozta pusztítást tetézve 1560-ban a páterek nem semmisítették volna meg ; a szerzetesek ugyanis, mivel nem tudták használni a nedvességtől megrongált káptalantermet, a korhadt mennyezet helyére boltívet építtettek, és leverették a földre azt a keveset, ami a mester festményeiből megmaradt; Simone majdnem ugyanebben az időben festette meg egy tempera táblaképen Miasszonyunkat és Szent Lukácsot több más szenttel együtt; a mű, amelyen Simoné neve olvasható, napjainkban a Santa Maria Novella-templom Gondi-kápol-nájában van. Azután Simoné nagyon szerencsésen kifestette a Santa Maria Novella káptalantermének három falát.
Siena, Palazzo Publico, Sala del Mappamondo, freskó (nyugati fal), 1351-1321
Az elsőn, a bejárati ajtó fölött, Szent Domonkos életét mutatta be, a következőn, amely a templom felé esik, a harcos szent hitvallását és rendjét, amint az eretnekek ellen küzd; emezeket a mester farkas formájában festette meg, amint megtámadnak néhány juhot; ám a nyájat sok fekete-fehér foltos kutya védi, s az ebek visszaverik és megölik a farkasokat. Ezenkívül látható a képen néhány eretnek, akik a vitában meggyőzetve széttépik könyveiket, bűnbánóan meggyónnak, és így lelkük bejut a paradicsom kapuján, a paradicsomban sok kis alakot figyelhetünk meg, amint különféle dolgokkal foglalatoskodnak. Az égen a szentek glóriáját és Jézus Krisztust látni; az emberek, kivált pedig ülő nők formájában ábrázolt gyönyörök és hiú örömök idelent maradnak a földön. Közöttük van Petrarca Madonna Laurája, akit a mester természet után festett meg zöld ruhában, kicsi lánggal a keble és a torka között. Látható a képen Krisztus egyháza is, és akik őrzik: a pápa, a császár, a királyok, a bíborosok, a püspökök és az összes keresztény fejedelmek, és közöttük, egy johannita lovag mellett, messer Francesco Petrarca, akit szintén természet után ábrázolt; azért festette meg Simoné, hogy műveiben felfrissítse annak hírét, aki halhatatlanná tette. Az egyetemes egyház jelképeként a Santa Maria del Fiore-templomot ábrázolta, nem a mai formájában, hanem arról a modellről és tervrajzról másolva, amelyet Arnolfo építész hagyott a gondnokságon eligazításul azoknak, akiknek utána folytatniuk kellett az építkezést; e modellekből a Santa Maria del Fiore gondnokainak gondatlansága miatt, mint másutt már mondottuk, semmilyen emlék sem maradt volna, ha Simoné nem festi meg ezen a művén. A harmadik, vagyis az oltárfalon, Simoné megfestette Krisztus kínszenvedését; a Megváltó kereszttel a vállán, igen nagy tömegtől kísérve kijön Jeruzsálemből, és fölmegy a Kálvária hegyére; amikor fölér, a jelenethez tartozó többi részlettel együtt látni, hogy fölfeszítik a keresztre, két lator közé. Arról nem is akarok beszélni, hogy a képen nagyszámú ló látható, valamint az, hogy az udvari szolgák sorsot vetnek Krisztus köntösére, és hogy a szent pátriárkák elhagyják a pokol tornácát, továbbá sok más nagyra becsült leleményes mozzanat, amelyek nem ama kor mesterének, hanem egy kitűnő modern mesternek is becsületére válnának. Simoné az összes falakat befestette, és gondos mérlegeléssel mindegyik falon különféle jeleneteket ábrázolt egy hegyen, s az egyes jeleneteket nem választja el egymástól ékítményekkel, ahogy a régiek szokták, és ahogy sok modern mester is teszi; emezek a levegő fölött négyszer vagy ötször is megfestik a földet, amint ugyanennek a templomnak a szentélyében és a pisai Campo Santóban látható; itt Simoné, amikor sok freskóképet festett, kénytelen volt akarata ellenére ezt a felosztást csinálni, mivel más festők, például Giotto, valamint mestere, Buonamico, akik már dolgoztak az említett helyen, ezzel a rossz beosztással kezdték el a maguk jeleneteit.Tehát, amikor Simoné az említett Campo Santóban a többi művész modorában folytatta a munkát, azon igyekezett, hogy kevesebb hibát kövessen el; belül, a főkapu fölötti freskón megfestette Miasszonyunkat, amint az angyalok kara a mennybe viszi; az angyalok olyan eleven mozdulatokkal zenélnek és énekelnek, hogy megismerni rajtuk a muzsikusok éneklés és zenélés közben látható gesztusait: például feszülten figyelnek a dallamra, különféle módon nyitják ki szájukat, az égre emelik szemüket, fölfújják arcukat, nyakuk megduzzad, elég az hozzá, minden olyan mozdulat és cselekvés látszik rajtuk, amit muzsika közben megfigyelhetünk. A Mária mennybemenetelét ábrázoló kép alatt Simoné három jelenetet festett a pisai Szent Ranieri életéből; az elsőn, amikor a még fiatal Ranieri citerajátékára néhány lány táncol, nagyon szép az arcuk, ruhájuk és akkoriban divatos hajviseletük. Látni aztán, hogy Ranieri, miután boldog Remete Albert megfeddte őt ezért a buja viselkedésért, leszegett fejjel, könnyes arccal, sírástól vörös szemmel áll, szívből bánja bűnét, s közben az Isten a levegőben mennyei fénytől körülvéve mutatja, hogy megbocsát neki. A második kép azt ábrázolja, amikor Ranieri szétosztja vagyonát az Isten szegényei között, majd bárkára száll; nagy csapat szegény, nyomorék, nő és gyermek veszi körül, szeretettel állnak elébe, kérnek, majd megköszönik az adományt. Ugyanezen a képen látható, hogy Ranieri, miután felöltötte a zarándokcsuhát a templomban, ott áll az angyalok seregétől körülvett Miasszonyunk előtt, aki mutatja neki, hogy az ő ölében fog nyugodni Pisában; a figurák arcvonásai szépek és elevenek. A harmadik képen Simoné azt festette meg, hogy Ranieri hét év után visszatér a tengeren túlról, megmutatja, hogy háromszor negyven napig böjtölt a Szentföldön, és a kórusban állva hallgatja az istentiszteletet, amelyen sok gyerek énekel; közben megkísérti őt az ördög, de látni, amint elkergeti, mert szilárdan eltökéli lelkében, hogy nem bántja meg az Istent; közben valaki - ennek képében Simoné az Állhatatosságot ábrázolta - elűzi az ősi ellenséget, aki nemcsak hogy megzavarodik, hanem, amiképp a mester szép és eredeti ötlettel megjeleníti, meg is rémül, menekülés közben kezét a fején tartja, amennyire csak tudja, leszegi homlokát, összehúzza vállát, és azt mondja, amint a szájából kiinduló felirat tanúsítja: - „Nem bírom tovább." - Végül Ranieri, a Tábor hegyén térdelve csodálatos módon látja Jézust a levegőben Mózessel és Illéssel. A mű minden részlete, és más művek is, amelyekről nem beszélünk, azt mutatják, hogy Simoné nagyon ötletes volt, és értette a módját, hogyan kell a figurákat azoknak az időknek a modorában elrendezni. Miután befejezte a szóban forgó jeleneteket, két tempera táblaképet festett ugyanabban a városban fivére, Lippo Memmi segítségével, aki a Santa Maria Novella káptalantermének és más műveknek az elkészítésében is részt vett.
Lippo, bár nem volt olyan kiváló, mint Simoné, mindazonáltal amennyire tőle tellett, követte bátyja modorát, és társaságában sok freskót festett a firenzei Santa Crocéban; a Domonkos-rendi barátok pisai Santa Caterina-temploma főoltárának táblaképe is az ő alkotása; San Paolo in Ripa d'Arnóban sok nagyon szép freskójeleneten kívül egy tempera táblaképet is festett, amely ma a főoltár fölött van, Miasszonyunk, Szent Péter és Szent Pál és Keresztelő Szent János és más szentek láthatók rajta. Ezen Lippo feltüntette a nevét is. A felsorolt művek után önállóan festett egy tempera táblaképet a San Gimignanó-i Ágoston-rendi szerzetesek részére; ezzel akkora hírnévre tett szert, hogy el kellett küldenie egyik három félalakot ábrázoló képét Arezzóba Guido de' Tarlati püspöknek; e mű napjainkban a püspöki palota Szent Gergely-kápolnájában található. Miközben Simoné Firenzében dolgozott, egy ötletes építész unokaöccse, akit Nerocciónak hívtak, I332~ben kimódolta, hogy könnyűszerrel megszólaljon Firenze város nagyharangja, amelyet tizenhét évig csak tizenkét ember erejével tudtak megszólaltatni. Neroccio úgy kiegyensúlyozta a harangot, hogy ketten is meg tudták mozdítani, és ha már megmozdult, akkor a kifeszített kötéllel egy ember is megkongathatta, bár a harang tizenhatezer fontot nyomott; ezért a tisztességen kívül Neroccio munkadíjként háromszáz aranyforintot kapott, ami azokban az időkben nagy fizetség volt. De hogy visszatérjünk a két sienai Memmóhoz, Lippo az említett munkákon kívül Simoné rajza alapján festett egy tempera táblaképet, amelyet Pistoiába vittek és a San Francesco-templom főoltára fölött helyeztek el; nagyon szépnek tartották. Végül is, miután visszatértek Sienába, a hazájukba, Simoné egy igen nagy méretű színes freskóba kezdett, a Camollia kapuja fölött; ezen Miasszonyunk megkoronázását ábrázolta, nagyon sok figurával, de a mű befejezetlen maradt, mert Simonét súlyos betegség támadta meg. A betegség legyűrte a mestert, aki 1345-ben eltávozott az élők sorából; fölöttébb gyászolta őt az egész város, és fivére, Lippo, aki díszes sírt készíttetett neki a San Francesco-templomban; Lippo ezután nagyon sok olyan művet fejezett be, amelyet Simoné félbehagyott: közöttük volt Jézus Krisztus kínszenvedése, amelyet Anconában festett a San Nico-la-templom főoltára fölé; Lippo befejezte rajta, amit Simoné elkezdett; a művön azt a képet utánozta, amelyet Simoné a firenzei Santo Spirito káptalantermében festett és teljesen be is fejezett. A szóban forgó freskó hosszabb életre lett volna méltó, mint amilyet a szerencse megadott neki; ugyanis nagyon sok szép testtartású katonát és lovat lehetett látni rajta; az alakok különféle eleven mozdulatokat tettek, és álmélkodva tűnődtek rajta, hogy vajon az Isten fiát feszítették-e föl vagy sem. Lippo ugyancsak befejezte Assisiban, a San Francesco alsó templomában azt a néhány figurát, amelyet Simoné Szent Erzsébet oltáránál a kápolnák felé vezető ajtó mellett kezdett el; ezen megfestette Miasszonyunkat, Szent Lajos francia királyt és más szenteket, összesen nyolc térdig látható alakot, de ezek mind jók, és igen jól vannak színezve. Ezenkívül Simoné az említett kolostor nagy refektóriumában felül a falon sok kis jelenetet, továbbá egy keresztfa alakú felfeszített Krisztust festett, de ezek befejezetlenek, csak a rajzuk maradt meg, amint ma is látni, mégpedig vörös festékes ecsetvonalakkal az alapvakolaton; régi mestereink ugyanis ezzel a módszerrel kezdték el a freskókat, hogy munkát takarítsanak meg: vagyis beosztották az alapvakolaton az egész felületet, aztán megrajzolták ecsettel, egy kicsi rajzról másolták le, amit ábrázolni akartak, mégpedig úgy, hogy arányosan fölnagyították a tervezett festményt. A leírt eljárással készült művön kívül más helyeken sok hasonlót láthatunk, sokat meg is festettek, de miután a freskóréteg lemállott, csak a vörös rajz vonalai maradtak meg az alapvakolaton. De térjünk vissza Lippóra; meglehetősen jól rajzolt, mint albumunkban egy törökülésben olvasó remete képmása bizonyítja. Lippo tizenkét évvel élte túl Simonét, sok müvet alkotott egész Itáliában, főként pedig két táblaképét említjük, amely a firenzei Santa Croce-templomban látható. A két testvér modora nagyon hasonlít egymáshoz, csak azon lehet megkülönböztetni egyiket a másiktól, hogy Simoné művei alá a következő módon írta oda a nevét: „Simonis Memmi Senensis opus." (A sienai Simoné Memmi müve.) Lippo viszont nem törődött vele, hogy amolyan otromba latin nyelven ír, amikor feltünteti a nevét, más módon írta, így: „Opus Memmi de Senis me fecit." (A sienai Memmo művei, ő csinált engem.) A Santa Maria Novella káptalantermének homlokzati freskóján Petrarcán és Madonna Laurán kívül, mint fentebb mondottuk, Simoné ecsetjétől származik Cimabue, Lapo építész, Arnolfo, a fia, és maga Simoné arcképe is; a jeleneten látható XI. Benedek, tervisoni Domonkos-rendi szerzetes ; ennek a pápának az arcképét Simoné sokkal régebben kapta mesterétől, Giottótól - akkor, amikor Giotto visszatért az említett pápa székhelyéről, az avignoni udvarból. Ugyanazon a helyen a pápa mellett ábrázolta Nicola da Prato bíborost, aki abban az időben Firenzébe ment, mint a pápa követe, amiképp Giovan Villani is elmondja történetében. Simoné sírjára a következő feliratot vésték: „Simoni Memmio pictorum omnium om-nis aetatis celeberrimo. Vixit annos LX menses II. dies III." (Simoné Memmónak, minden kor minden festője közül a leghíresebbnek. Élt 60 évet, 2 hónapot és 3 napot.) Mint fentebb említett albumunkból látható, Simoné nem volt nagyon kiváló a rajzban, de a természet találékonysággal áldotta meg, nagyon szeretett természet után ábrázolni, és e tekintetben azon idők legjobb mesterének tartották, olyannyira, hogy Pandolfo Malatesta úr még Avignonba is elküldte, hogy fesse le messer Francesco Petrarcát, akinek kérésére azután Simoné saját nagy dicsőségére lefestette Madonna Laurát is."
Palazzo Publico, Siena
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése