Ghirlandaio (1449-1494)

Ghirlandaio  (ejtsd: girlandájó),  Domenico, tkp. D. di Tommaso Bigordi, firenzei festő, született Firenze 1449. meghalt Firenze 1494. Firenzében tanult. Első kiképzését atyjánál, aki ötvös volt, nyerte, utána Alesso Baldovinetti tanítványa, azután Andrea del Castagno, majd Andrea del Verrocchio befolyása alatt képezte magát. A XV. sz. második felében a monumentális elbeszélő festészet csúcspontját képviseli és egyike a legjelentékenyebb freskófestőknek az olasz művészetben, aki Giottóra és Masaccióra vezet vissza. Annyira vérbeli freskófestő, hogy kijelentése szerint sajnálta, hogy Firenze összes falait be nem népesítheti freskóival. Az élet valószerű megjelenéseinek szépsége vonzotta és annak alárendelte az alakok komolyságát és az ábrázolt jelenet jelentőségét is. A szép, pompásan csoportosított arcképalakok méltóan vesznek részt nála a cselekményben.

Bartolommeo (1742-1517)

Bartolommeo,  Fra, másképp Baccio della Porta, olasz festő, született Firenze 1472, meghalt Firenze 1517. Cosimo Roselli műhelyéből került ki, érzésvilágára eleinte az akkor Firenzében tartózkodó Perugino hatott, stílusának kifejlődésére azonban Leonardo volt meghatározó fontosságú. Így lett a cinquecento „klasszikus” stílusának egyik megalapítója, a szimmetrikus architektonikusan fölépített zárt kompozíció meleg világító színek, a fény és árnyék nemes, előkelő mestere. Monumentális formái később Michelangelo hatását is éreztetik (Szent Márk, Uffizi, Firenze), Mater misericordiana (luccai képtár). Kezdetben Albertinellivel együtt dolgozott (Utolsó ítélet freskó, Uffizi. Firenze). Savonarola hatása alatt belép a dominikánus szerzetbe (1500) és élete végéig a San Marco kolostorban nagy műhelyt tart (egy ideig Albertinellivel), ott Savonarola egy arcképe is tőle. Főtémája a „santa conversazione”: Madonna szentekkel (dóm, Lucca Louvre, Párizs), Szent Katalin eljegyzése (Pitti, Firenze), Szent Anna szentekkel (Uffizi, Firenze). Főmunkái: Krisztus, mint a világ megváltója; Krisztus siratása (mindkettő Pitti, Firenze) ez utóbbi a meleg színek, a kifejezés és finom vonalritmus főpéldája. Egyik utolsó műve (1516) a Bemutatás a templomban (Bécs, Kunsthist. Mus.)

Irodalom: Knapp (Halle, 1903.) H. v. d Gabelentz (Leipzig, 1922). Fónagy.

Bemutatás a templomba, Bécs

Savonarola, San Marco kolostor, Firenze

Lásd még>>>

Gentile da Fabriano (c.1370-1427) és Pisanello (c. 1395-1450)

Gentile da Fabriano (Gentile di Niccolò di Giovanni di Massio) 1370 körül Fabrianóban született, és 1427-ben Rómában halt meg. Pisanello (Antonio Pisano) 1395 előtt Pisában született, és 1450-ben halt meg. Festő és éremművész. A művészettörténet legnagyobb éremművészei közé tartozik. Veronában első mestere feltehetően Stefano da Verona volt. Kettőjük egyesített életrajzában Vasari szerencsésen kapcsolja össze az itáliai kora reneszánsz két nagy mesterének rokon életművét. Mindketten sikeresen stilizáló harmóniában társították a késő gótika hagyományait az új korszak vívmányaival. Gentile és Pisanello a reneszánszkutatás terminológiájával az „internacionális gótika" legjelentősebb festői között foglalnak helyet, és Pisanello egyben a reneszánsz éremművészet úttörő nagy szobrászmestere is. Az internacionális gótika e korszaknak az a kozmopolita irányzata, amely magas színvonalon elégítette ki az európai társadalom arisztokratikus egyházi és világi rétegeiben még elevenen élő konzervatívabb igényeket, délen és északon egyaránt.

Castagno (c. 1421-1457); és Veneziano (c.1400-1461)

Andrea del Castagno 1421—1423 körül született valószínűleg San Martino a Corellában - apja később családjá­tól együtt Castagnóba költözött -, és 1457-ben halt meg Firenzében, domenico veneziano (Domenico di Bartolomeo) 1400 körül született, valószínűleg Velencében, és 1461-ben halt meg Firenzében. A kettős életrajz egyik sokszor emlegetett példája a Vasari-biográfiák hitelességé­vel foglalkozó forráskritikai kutatásnak. Mert amíg egy­részt a két mester műveinek adatai és művészetük jellem­zése Vasarinál pontosnak és hitelesnek mondható, addig másrészt az egymásba szőtt két biográfia alapjában téves képet ad a két festő egymáshoz való viszonyáról. Castagno feltehetően Fra Filippo Lippinél és Paolo Uccellonál tanult.

Donatello (1386-1466)

Donato, akit családja Donatellónak nevezett, és aki néhány művén maga is így tüntette fel nevét, igazi nevén Donato di Niccoló di Betto Bardi (1386-1466), egyszerű firenzei takács fia, minden idők egyik legkarakterisztikusabb stílusú művésze. Műveit rendkívüli kecsesség, kitűnő megformálás és olyan kiválóság jellemzi, hogy idővel inkább hasonlították őket az ókori görögök és rómaiak legnagyszerűbb munkáihoz, mint bármelyik más művészét. Ama mesterek közé tartozik, akiknek születése nélkül koruk művészete másképpen fejlődött volna. Szobrászatában nemcsak szubjektív művészi vágyak, hanem minden művészre érvényes tárgyi eredményei is először jutnak kifejezésre. Művészetének főjelentősége a természet fokozottabb meghódításában, a művészet kifejező erejének megnövesztésében és a sajátos szobrászi problémák határozott megoldásában rejlik. Csak a jellemző érdekli, nincs az emberi testnek egyetlen porcikája sem, melyet fokozottabban kifejezőbbé, elevenebbé ne tett volna. De nemcsak az emberi testet, hanem a ruhát is ő ábrázolja először anyagszerűen.

Masolino (1383-1440)

Masolino (Tommaso di Cristofano Fini) 1383-ban születtett Panicale di Valdehàban, meghalt valószínűleg 1440-ben, Firenzében. Vasari lényegbevágó felismerései közül a legdöntőbb : Masolino, az „internacionális gótika" stilizáló tendenciáit összegező egyik legnagyobb itáliai fes­tő, elsősorban Masaccio közvetlen hatására, zseniálisan tette magáévá a reneszánsz festészet vívmányait, minde­nekelőtt a perspektíva következetes tanulmányozásának területén. Masolino a festészet fejlődésében azt a szerepet játszotta, amelyet a szobrászatban Ghiberti.

Madonna gyermekkel

Benozzo Gozzoli (c.1420-1494)

Gozzoli  (ejtsd: godzoli), Benozzo, tkp. Benozzo di Lese di Sandro, firenzei festő, született Firenzében 1420 v. 1424, meghalt Pistoja 1497. Előbb ötvös, mint ilyen Lorenzo Ghiberti segédje a Baptisterium 2. kapuján Firenzében (1444-47), azután festő és Fra Angelico tanítványa és segédje Rómában (1446) és Orvietóban (1447). Tulajdonképpen technikailag maradi művész, a gótikusok kései utódja, ki mestere mély vallásosságát naiv, vidám dekoratív világi festészetté alakítja. Gazdag fantáziája, bájos mesélő képessége, mellyel, csodálatos bőbeszédűséggel kora szokásait és embereit mutatja be bibliai és szentek történetét ábrázoló freskóin, valamint friss és élénk színei kora egyik legvonzóbb egyéniségévé avatják. Legkorábbi önálló munkái Montefalcóban (1449-től c. 1455-ig): Freskók Szent Ferenc életéből (S. Francesco), Madonna della Cintola, oltárkép (1450). S. Fortunato temploma részére, Róma, Laterán).

Az iskola, 1464-65

Freskó, 220 x 230 cm

Apsidal kápolna, Sant'Agostino, San Gimignano