2010. május 23., vasárnap

Leonardo da Vinci (1452-1519)

Leonardo da Vinci  firenzei festő, szobrász, építész, mérnök, fizikus, anatómus, zenész és író, született 1452 Vinci falucskában Empoli mellett, meghalt 1519. május 2-án Cloux kastélyban Amboise mellett Franciaországban. Az olasz virágzó reneszánsz három nagy géniusza között a legöregebb, aki a XV. sz. egész tudását összefoglalta még, és előkészítette XVI. sz. művészetét. A virágzó reneszánsz műveltségének úttörője, még ha nem is festett vagy mintázott volna, az egyetemes, sokoldalú reneszánsz-ember legtökéletesebb képviselője. „Leonardo da Vinci lényének óriási körvonalait örökké csak megközelítőleg fogják sejteni” mondja Jakob Burckhardt róla. Mint gondolkodó és tudományos kutató a természettudományok, és mechanika terén megelőzte kortársait. Tanulmányozta az ember és a ló anatómiáját, a vonal, levegő és a szín perspektíváját. Fizikai tanulmányai kiterjedtek az emelőre ható erők, a súrlódás törvényeire, a súlypont és a lökés hatásaira, a repülés törvényeire, az optikában a színes árnyékra, az írisz mozgásaira, benyomások tartamára a szemben.


Lodovico Sforzához írt levelében elsősorban, mint mérnök és a háború technikusa, hidak, ostromló készülékek, fegyverek készítője ajánlkozik és csak utoljára, mint festő és szobrász. Épületterveiből mi sem került kivitelre, sem utca, sem vízi tervei, sem palota és kastély, sem templom tervei, mely utóbbiak között a központi elrendezésű kupolás tervek foglalják el a főhelyet. Csak tudunk róla, hogy mesterileg játszott a lanton, mi több, egy tisztán ezüstből való új lantot is konstruált és híres volt rögtönzött költeményeiről, de belőlük, sajnos, egy sem maradt ránk. A milanói „Accademia Lionardo da Vinci” számára készült festészetről írt tanulmányai („Trattato della pittura”) telve vannak új megfigyelésekkel e téren, melyek sarktételei „A festészet a világosság és sötétség keveréke az összes egyszerű és összetett színek különféle fajából.” „A művész, aki csak más művészeket és nem a természet alkotásait tanulmányozza, unokája, de nem fia a természetnek, minden jó mester tanítójának”. Állandóan jegyzőkönyv volt nála és abba írta megfigyeléseit, melyeket rajzokkal kísért. Mintegy 5000 kéziratos lap többnyire tükörírásban, mert balkezes volt, tollrajzokkal tarkítva maradt utána, ezek legnagyobb része a párisi Institut de France, a windsori könyvtár és a British Múzeumban van, a Codex Atlanticus a milanói Ambrosianában és még néhány ugyanott a Trivulzi könyvtárban. Mindenfelé elszórt szén-, vörös kréta-, finom ónrajzai és életteljes, szellemes tollrajzai hagyatékának egyik legbecsesebb részét alkotják, melyek művészi alkotási módjába a legszélesebb bepillantást nyújtják, mert aránylag kevés képe maradt fönn és azok közül is több rongált vagy be nem fejezett állapotban. Szobrait hasonló balsors érte, csak tervek maradtak róluk vagy modelljeik is elpusztultak. Jelentőségéről legtisztább fogalmat, mint festőről nyerünk ránk maradt képeiben. E téren is oly sok újat talált, hogy kifejezési eszközeiben örök kísérletező maradt. E tekintetben hasonló jelenség, mint Giotto és Masaccio, csakhogy problémája sokkal több. Mindenekelőtt a festészetet természettudományi alapra helyezte, a természet-megfigyelés az alapja nála mindennek. Ő az első festő, aki az emberi test formáit az anatómia és fiziológia igazi törvényei szerint ábrázolja. De nemcsak a dolgok felülete, a külső formák, mozdulatok, rövidülések érdekelték, hanem az ábrázoltak lelki világa is. Ezért tanulmányozta az emberek arckifejezését, az ifjúság napfényes szépségét, a női báj gyengéd kedvességét, az öreg test petyhüdt leromlását, az emberi arc abnormitásait, amint a karakter fejeződik ki rajta, innen rajzai közt a sok szép fiatal arc mellett a sok karikatúra. Test és lélek az ő főproblémája. Arcképeiben nemcsak az ábrázoltak egyéniségét adja, hanem valamit a magáéból, mely azoknak valami magasabb lét varázsát kölcsönzi, közeledést egy általa alkotott ideához. A „leonardeszk” egy egész nemzedék és még utána Correggio ideálja is lett. Szinte ellentétes vonásokat egyesített magában, erős és gyenge egyformán hatalmasabb volt. A csatát, a mozgalmasságot ép úgy ábrázolta, mint a csendes, gyengéd érzéseket, a szörnyeket, mint a földöntúli szépséget. „Nem látod hányféle állat van, fa, fű és virág, hányféle a hegyes és sík tájék, forrás, folyam, város, hányféle a ruha, dísz és művészet?”

Az antik öröm, a szépség, boldogság, az érzékek földi világának festője volt a korábbiak vallásos aszketizmusa helyett. Festői stílusa is új, nála a quattrocento szögletessége helyébe a kerek, lágy vonalak lépnek, a fény és árnyék által való modellálás, a tarka színek helyett a színek harmóniája, „sfumato”: a körvonalak levegős elmosása, a tónusok egybeolvadása. „Arra vigyázz, hogy az árnyékok és fények vonalak és körvonalak nélkül, miként a füst (ad uso di fumo) menjenek által egymásba”. Ami pedig kiváltképp a cinquecento egyik megalapítójává teszi, az az alakoknak egymáshoz és a térbe helyezése: a kép új geometriai elrendezése, néhány alaknak egy térpiramisba helyezése, több alaknak egy-egy geometriai csoportba foglalása, a quattrocento egy síkba helyezett, szétfolyó elhelyezése helyett. Leonardo da Vinci nem hagyott iskolát Firenzében maga után, pedig mindnyájan tanultak tőle, kezdve a XV. sz. művészein: mestere Verrocchio, továbbá társai Botticelli, Ghirlandajo, Lorenzo di Credi, ami pedig a XVI. sz. firenzei művészeiben Fra Bartolommeo, Andrea del Sarto, Franciabigio és Bugiardiniban élt tovább, az nem sok, mert Michelangelo elhomályosította Firenzében. Iskolája csak Lombardiában fejlődött, de művészetének passzív, nőies része, ifjú, szép női testek modellálása és nem az Úrvacsora szigorú fölépítése, sem az Anghiari csata kartonjának mozgalmas csoportosítása talált itt követőkre. Léda, a szép női fél-aktok mentek át a lombardiai festészetbe és később Correggio színeit, a levegőt, a fényt az ő hatása alatt festi. Lombardiai követői és tanítványai közül a hozzá legközelebb állók: Andrea Salaino és Francesco Melzi, irodalmi hagyatékának összegyűjtője, a legkevésbé jelentékenyek, nemkülönben Cesare da Sesto, előbb Leonardo da Vinci majd Rafael utánzója, Ambrogio da Predis és Bernardino dei Conti mint arcképfestők szerepeltek. A legjelentékenyebbek: Bernardino Luini és Gaudenzio Ferrari, akiken kívül még Giovanni Antonio Boltraffio, Adrea Solario, Marco d'Oggiono és Giampietrino említhetők. Sodoma csak élete első felében tartozott a követők közé, majd azután Rafael hatása alá került. Leonardo da Vinci élete folyásának főbb eseményei a következőkben foglalhatók össze: Piero da Vinci jegyzőnek és egy Caterina nevű parasztleánynak a törvénytelen fia volt és nagyszüleinek házában nevelkedett. A 60-as években Verrocchio műtermébe lépett, ahol még 1476-ban is kimutatható. 1472-ben a Compagnia di S. Luca, a festők céhének tagja. 1482-ben pedig Lodovico il Moro herceg hívására Milanóba költözik, kinek udvarában, nemcsak mint szobrász és festő, hanem mint mérnök s technikus is tevékeny és ő rendezi az ünnepélyeket és látványosságokat. A herceg bukásával 1499 végén kénytelen elhagyni Milanót. 1500-1506-ig ismét Firenzében tartózkodik, közben 1500-ban, mint hadimérnök Velencében, mint arcképfestő Mantuában, 1502-ben, mint már mérnök, különböző helyeken fordul meg, majd hasonló minőségben Cesare Borgia szolgálatában állt Milanóban, Rómában és Franciaországban élt ezután; 1506-13-ig Milanóban, 1513-ban, Rómában van jelen X. Leó pápaválasztásánál, aki foglalkoztatni óhajtja, de az intrikák következtében 1516-ban elhagyja Rómát. 1516 végén I. Ferenc Franciaországba hívja, hol a király az Amboise melletti Cloux kastélyt jelöli ki lakásul számára, ide kedvelt tanítványa, Melzi is elkísérte és itt halt meg 1519-ben. Leonardo da Vincinek csak kevés munkája maradt meg, egyesek befejezetlenek, mások csak fenntartással sorozhatók sajátkezű munkái közé, mások ismét elpusztultak vagy kivitelük előtt abbamaradtak. Zsenijének ezért csak egyes részeit tartalmazzák munkái. Első fiatalkori korszaka 1430-ig tart. Ez időben Verrocchio műhelyében nemcsak pontos kivitelt, de bájt és frissességet is tanult. A Medúza feje, melyről Vasari ír, elveszett, sokan az Uffizi egy későbbi németalföldi mestertől festett képében véltek reá ismerni. Akkor festette a Verrocchio Krisztus keresztelésén (Uffizi) az egyik Krisztus ruháját tartó angyalt is, melynek bájossága Vasari anekdotája szerint mesterét arra bírta, hogy több képet ne fessen. E korai korszak saját kezű munkájának tartják ma általában a Louvre kis Angyali üdvözletét, e kép lelki tartalmában és az alakok egymáshoz való viszonyában már Leonardo da Vinci szellemét mutatja. Második korszaka (1480-1500) a nagyobb figurális kompozíciók kora, melynek legtöbbjéhez az előkészítő tanulmányok egész sora készült. Élükön a csak barna aláfestésben ránk maradt Királyok imádása (1481, Uffizi) áll. A piramidális kompozíció, a fény és árnyék játékának első alkotása ez, melyen, a Madonna arcán már ott van a „leonardeszk” mosoly. Ugyancsak az aláfestés állapotában van a Szt. Jeromos (1482, Vatikáni képtár) az anatómia és az erős rövidülés problémájával. A barlangos háttér, az előtér aprólékos kivitelű virágai, a kilátás a romantikus sziklás tájra még a quattrocentóra emlékeztetnek, míg a fejek és kezek formanyelve, még inkább a négy alaknak piramisba való összefoglalása, a fény és árnyékkal való modellálás, az oldalról jövő világítás már a cinquecentóra utalnak a Louvre Sziklás madonnáján. A kép londoni későbbi ismétlése Ambrogio da Predis kezére vall. E korszak és életének főmunkája azonban az Úrvacsora freskója (1495-98, Milano, S. Maria delle Grazie, refektórium). Rafael Sixtus-Madonnája mellett ez az olasz művészet legnépszerűbb alkotása. A jelenet nem többé az előbb szokásos lakoma. Középpontjává Krisztus szavainak hatását tette: „ti közületek egy elárul engemet”. Krisztus egészen nyugodt, karját kitárta, hallgat, s mint a hullám terjed a kimondott szó hatása. Az apostolok kétoldalt 2-2 3-as csoportra oszolva tárgyalják az Úr szavainak értelmét, a mozgás legnagyobb Krisztus közelében és elsimul a 2 profilban levő szélső apostolnál. Júdás nincs többé elkülönítve, hanem a többiekkel ül együtt. Krisztus dominál, mögötte az ajtó, a világosság, minden az arcokon és a beszédes kézmozdulatokban játszódik le, az első csoportban Krisztus jobbján a 2 nagy ellentét, Júdás és János. Az alakok nagyok, plasztikusak, az asztal régi formája meg van tartva, de szándékosan kicsiny, rajta csak a legszükségesebbek, hogy az alakok még jobban kiemelkedjenek. Leonardo da Vinci tömérdek tanulmányrajzot készített a kompozícióhoz és számos másolatot készítettek utána a tanítványok. A freskó állapota azonban ma inkább rossznak mondható. Az ok több körülményben rejlik, a mindig kísérletező mester a képet olajban festette a falra, a sok mentési kísérlet is hozzájárult romlásához és az, hogy később a franciák Milano megszállása alatt a refektóriumot istállónak használták. Ez időben a művészt még egy nagy szobrászi föladat foglalkoztatta, Francesco Sforza óriás lovas szobra. 16 évi előkészület után a sok rajzon és előtanulmányon kívül csupán egy kolosszális ló-modell készült el belőle, melyet szintén a francia katonák pusztították el. Élete harmadik és utolsó korszaka művészetének még nagy lendületét hozta, a fény és árnyékok ellentéte még fokozódik, a formák még inkább gömbölyödnek és a „sfumato”, a körvonalak egymásba folyása még jobban tökéletesedik. A komponálás magaslatán mutatja a Szt. Anna harmadmagával (1502 után, Louvre). A firenzei Annunziata részére több tanulmány után készült kép, melynek egyik jelentékeny kartonja a londoni Royal Academyben van, egy archaikus motívumot kelt új életre. Mária keresztben ül Anna ölében és a kis Jézust egy bárányra segíti. A 3 alakot egy kis helyen egy egyenlőszárú háromszög zárt formájába komponálta. Mária hajlása csupa szépség és mélység. Annának mosolygós arca pedig már a Mona Lisa típusával rokon. A sziklás Madonna kis virágai nincsenek többé, minden az alakokban, az alakok viszonyában a térhez van benne, ez már teljesen a cinquecento kompozíciója. És miként ez az új század kompozíciója, úgy ennek az arcképe a Mona Lisa (1506, Louvre). A modellen túl a lélek, mely az arcban tükröződik, volt a fontos a művésznek, ezért, mint Vasari írja „hogy a nő vidám maradjon, és arca ne kapjon szomorú kifejezést” valaki mindig énekelt vagy zenélt az ülés alatt. Támlásszéken ül szinte mereven s az arcban, mégis annyi lágyság, haja hullámokban omlik lefelé, könnyű fátyol a fején, pillantása fátyolozott, édes, titokzatos mosoly cikázik arcán. Nem mellkép többé, mint a quattrocentóban, hanem derékig van ábrázolva és a finom, egymásra tett kezek kiegészítik a jellemzést, a testen semmi ékszer, a háttér fantasztikus, hegyes folyamvidék.

A kép színharmóniája, a ruha a mellen zöld, az újjak sárgásbarnák, a táj barna, zöldeskék, mely fölé kékeszöld ég borul. Míg ez arcképben a cinquecento finom mérséklete él, barokkos mozgalmasságú volt az Anghiari csata elveszett kartonja (1503/4), melyet Michelangelóval versenyezve a firenzei Pal. Vecchio részére tervezett. A karton 4 lovasában, kik a zászlóért csapnak egymásra, összpontosította az egész mozgást. Egy németalföldi rajz a Louvré-ban és Edelinck utána készült metszete adnak homályos fogalmat ma róla, 2 hozzá készült fejtanulmány-rajz van nálunk, a Szépművészeti Múzeumban is. Ehhez hasonló probléma, az ugró ló foglalkoztatta a soha el nem készült Trivulzio lovas szoborban, melynek egy bronztanulmánya a mi Szépművészeti Múzeumunkban maradt ránk. Hogy a derűs életöröm ábrázolója hova jutott a fény és árnyék mesteri ábrázolásában, a Louvre szinte nőies, sejtelmesen mosolygó Keresztelő János-a mutatja, mely szellemében és fölfogásában rokon csak egyik tanítványától való Louvré-ban levő fiatal Bacchusával. Utolsó idejének érzésvilága lappang sok rajzban és számos az ő eredetije után készült másolatban, a többi között a római Borghese képtárban fönnmarad Lédájában is. Általában Gorgionén kívül alig van festő, kinek szelleme annyi neki tulajdonított vagy tanítvány kezétől származó képből ne szólna hozzánk. A korai képek között vannak az újabban Ghirlandaiónak tulajdonított Angyali Üdvözlet (Uffizi) a Verrocchiónak tulajdonított Női arckép (Bécs, Liechtenstein képtár), a sokszor a mesternek magának tulajdonított 2 korai Madonna az Ermitageban és a müncheni képtárban. Fénykorából való eredetekre vezethetők vissza a La belle Ferroniére-nek nevezett ismeretlen nő arcképe (Louvre) és a Fiatal nő hermelinnel (Krakkó, Czartorisky képtár), továbbá a Madonna Litta (Ermitage) és a németalföldi másolatban ránk maradt Krisztus feltámadása (Berlin). A tanítványok és utánzók sokszor modoros keze alatt sem sikkad el az ő isteni szelleme.

Irodalom: Leonardo da Vinci írásai: Richter J. P., The literary works of L. London 1883, 2 köt., Das Buch von der Malerei, kiadta Ludwig, Wien 1882, 3 köt., Il codice Atlantico, Milano 1893-1904, Codice sul volo degli uccelli, kiadta Sabachnikoff, Paris 1893, Il codice di Leonardo da Vinci nella Biblioteca del principe Trivulzio, kiadta Beltrami (Milano, 1891), Les manuscrits de Leonardo da Vinci de la Bibliothéque de l'Institut, kiadta Ravaisson-Mollien, Paris 1880-92, 6 köt., a Londonban levő kéziratok Paris 1901 óta 41 kötetre tervezve. A Leonardo da Vincire vonatkozó teljes bibliográfiát tartalmazza Poggi, Leonardo da Vinci, La vita di Giorgio Vasari Firenze 1919. okirat gyűjtemény: Raccolta Vinciana I-XII, Milano 1905-12, Beltrami, Documenti e memorie riguardanti Leonardo da Vinci Milano 1919.

Életéről s munkáról Meller Simon, Leonardo da Vinci lovas ábrázolásai s a Szépművészeti Múzeum bronzlovasa, Budapest 1918, az országos magyar Szépművészeti Múzeum évkönyvei; Amoreti, Milano 1804; Bossi, Dal cenacolo di Leonardo da Vinci Milano 1810, Goethe, Abendmahl von Leonardo da Vinci Brown, London, 1828; Furmagalli, Scuola di Leonardo da Vinci in Lombardia, Milano, 1811; Rio, Paris 1855; Heaton-Black, London, 1873; Houssagy Paris, 1876; Richter, London, 1880; Müller-Valde, München 1889-1900 befejezetlen; Séailles, Paris, 1912, 2 kiad.; Müntz, Paris, 1899; Uzielli, Torino, 1896; Solmi, Firenze, 1900, németül Berlin, 1908, Wolynskij, oroszul Szt. Pétervár 1909, 2 kiad.; Rosenberg, Knackfuss-Künstlermonogr. Bielefeld 1898; Gronau, London 1902; Muther, Berlin 1904, die Kunst; Horne, The life of Leonardo da Vinci by Vasari with a comentary London 1903; Mac Curdy, London 1904; Sirén, svédül, angol ford. London 1916; Seidlitz, Berlin 1909, 2 köt.; Scognamiglio, Napoli 1900; Malaguzzi-Valeri, La corte di Lodovico il Moro, Bramante e Leonardo da Vinci Milano 1915; Venturi A. Bologna 1921; Bode, Berlin 1921; U. a. Ausgewählte Handzeichnungen, Berlin 1925, továbbá Jordan, Untersuchungen über das Malerbuch des Leonardo da Vinci Leipzig 1873; Grothe, Leonardo da Vinci als Ingenieur und Philozoph, Berlin 1874; Wolff, Leonardo da Vinci als Ästhetiker, Strassburg 1902; Feldhaus Leonardo da Vinci der Techniker und Erfinder, Jena 1913; Baratta, Leonardo da Vinci ed i problemi della terra, Torino 1902; Herzfeld, Leonardo da Vinci der Denker, Forscher und Poet, Leipzig 1911, 3. kiad.; Frammenti letterari e filosofici di Leonardo da Vinci kiadta Solmi, Firenze 1899.
Forrás: Fónagy


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése