2010. április 20., kedd

Luca della Robbia (c.1399-1482)


Luca della Robbia 1399-ben vagy 1400-ban született Fi­renzében, és 1482-ben halt meg ugyanott. Vasari méltán emeli ki technikai találmányát, mert valóban ö volt az el­ső, aki a tűzben égetett ónmázat az agyagszobrokon mű­vészi sikerrel alkalmazta, azonban nemcsak majolika plasztikái, hanem márvány- és bronzszobrai és dombor­művei is a quattrocento közepének legnagyobb szobrászai között jelölik a helyét. Művészete — némi egyszerűsítéssel - Donatello drámaisága mellett a lírai elemet képviseli a korszak firenzei szobrászatában, és majolikáinak kolorizmusa költői harmóniájával tesz tanúságot a színes szobrá­szat létjogosultsága mellett. 



Fő művei: Énekeskarzat (márvány domborművek, zenélő, éneklő és táncoló gyer­mekek, 1432—1438, a firenzei Santa Maria del Fiore szá­mára készült, Firenze, Museo dell'Opera del Duomo); Krisztus feltámadása és mennybemenetele ( majolika dom­borművek, 1443—144J, Firenze, Santa Maria del Fiore) ; Mária és Erzsébet találkozása (majolika szoborcsoport, 1445 körül, Pistoia, San Giovanni Fuorcivitas) ; Kande­lábert tartó ifjak (majolika szobrok, 1448, Firenze, San­ta Maria del Fiore) ; Madonna angyalokkal (majolika lunetta, 1450 után, Firenze, Museo del Bargello) ; Ke­resztre feszítés, szentek, angyalok (tabernákulum, már­vány és majolika, 1456 körül, Firenze melletti Santa Ma­ria dell'Impruneta) ; Benozzo Federighi püspök síremléke (márvány és majolika, 1456-1459, Firenze, Santa Trini­tà ) ; Mennyezet (majolika, a tondókban a Szentlélek és a világi erények allegóriái, 1462-1466, Firenze, San Mianiato, Cappella del Cardinale di Portogallo) ; Madonna rózsaligetben (majolika dombormű, 1465 körül, Firenze, Museo del Bargello) ; Kétszárnyú kapu (bronz dombor­művekkel, Madonna, Keresztelő Szent János, evangélis­ták, egyházatyák, 1466-1467, Firenze, Santa Maria del Fiore, áz északi sekrestye kapuja). A családi műhely Jő müvei: Andrea della Robbia: Csecsemők (majolika tondók, 1463—1466, Firenze, Ospedale degli Innocenti) ; Szent Ferenc és Szent Domonkos találkozása (terrakotta-lunetta 1480, Firenze, Loggia di San Paolo); Giovanni della Robbia: Lavabo (sekrestyéi fali kézmosó, már­vány és majolika, 1497, Firenze, Santa Maria Novella) ; Madonna (majolika, Budapest, Szépművészeti Múze­um). 




Vasari tévedései között a kronológiaiak állnak az élen: például az egyik fő müvet, az énekeskarzatot Luca az életrajzban közölt dátumnál több mint negyedszázad­dal később készítette. Lucának nem volt rokona Agostino di Antonio Duccio és fivére, Ottaviano. Hazai közgyűjte­ményeinkben a mestert magát a Krisztus és Szent Tamás apostol kis terrakottacsoportja képviseli, amely nyilván pályamű lehetett egy az Orsanmichele fülkéi számára ké­szülő konkurzusra, továbbá néhány Madonna-dombormű a műhelyből. Andrea és Giovanni della Robbia több mű­helymunkával is szerepelnek ugyancsak a Szépművészeti Múzeumban, élükön a fentebb említett és magától Giovan-nitól származó ülő Madonna van.

(Bibliográfia: ML címszava (Péter Márta) ; Ybl Er­vin: Toscana szobrászata a Quattrocentóban. Bp. 1930; Ybl Ervin: Robbia. Bp. 1962, MKK.)




Krisztus, Louvre Muzeum



 Feltámadás, 1442-1445
  Mázas és terrakotta polychromed, 200 x 265 cm
Duomo, Firenze

"Luca della Robbia firenzei szobrász 1388-ban született ősei hajlékában, a firenzei San Bernaba-templom köze­lében; az atyai házban erkölcsösen nevelték, míg a firenzeiek többségének szokása szerint az íráson és olva­sáson kívül a szükséges mértékben el nem sajátította a számolás tudományát is. Ezután apja aranyműves-ta­nulónak adta ser Giovanni fiához, Leonardo mesterhez, akit akkoriban Firenze legjobb ötvösének tartottak. így hát Luca, miután Leonardo keze alatt megtanult rajzol­ni és viasszal dolgozni, igencsak fölbátorodott, és készí­tett néhány figurát márványból meg bronzból, és mivel ezek nagyon jól sikerültek, teljesen felhagyott az arany­műves-mesterséggel, szobrászatra adta a fejét, olyany-nyira, hogy egész, nap egyebet se csinált, mint vésőjével faragott, éjszaka pedig rajzolt. Hallatlan igyekezettel dolgozott; éjszaka jó néhányszor fázott ugyan a lába, de hogy ne kelljen abbahagynia a rajzolást, forgáccsal, vagyis olyan hulladékkal teli kosárba dugta a lábát föl­melegedni, amely a deszkáról hullik le, ha az asztalos gyalulja. Ezen egyáltalán nem csodálkozom, hiszen bárki emberfia csakis akkor tűnhet ki valamilyen mesterség­ben, ha gyerekkorától fogva tűrni tanul meleget, hide­get, éhséget, szomjúságot és minden más kellemetlensé­get, következésképpen igencsak tévednek azok, akik a lehető legnagyobb kényelemben, mindenfajta kellemet­lenség nélkül szeretnének tisztes nevet szerezni maguk­nak; mert ézt csakis olyanok érhetik el, akik virraszta­nak, és szüntelenül munkálkodnak, nem pedig alszanak.
Luca még alig töltötte be tizenötödik esztendejét, mi­kor más fiatal szobrászokkal együtt meghívták Riminibe, hogy az említett város uralkodójának, Sigismondo ái Pandolfo Malatestának megrendelésére, aki akkoriban a San Francesco-templomban kápolnát építtetett, készít­senek néhány márványszobrot és egyéb díszítéseket, va­lamint elhunyt hitvese részére szarkofágot. E munkála­tok során Luca, néhány mindmáig látható lapos dom-borművével tisztességesen bizonyságot tett tudásáról; eztán a Santa Maria del Fiore építészei visszahívták Fi­renzébe ; Luca a szóban forgó templom harangtornyá­nak a templom felé néző falát öt jelenettel ékesítette, mégpedig Andrea Pisanónak a művészeteket és tudo­mányokat ábrázoló domborművei mellett - ezeket már említettük -, Giotto elgondolása szerint. Az első dom­borművön Luca Donatust mintázta meg, amint a gram­matikát tanítja, a másodikon Platónt és Arisztotelészt a filozófia, a harmadikon egy lantost a zene, a negyediken Ptolemaioszt a csillagászat, az ötödiken Eukleidészt, a geometria megszemélyesítőjeként. Úgy mondják, hogy ezek a jelenetek kidolgozás, kecsesség és a megrajzolás szempontjából igencsak felülmúlták Giotto két dom­borművét, amelyek közül az egyik a festészet megsze­mélyesítőjeként Apellészt ábrázolta, amint fest, a másik a szobrászat megszemélyesítőjeként Pheidiászt, amint vésőjével dolgozik.
Az említett építészeket nemcsak maga Luca győzte meg kiváló képességeiről, hanem nagy kedvelője, messer Vieri de' Medici, a város akkoriban igen népszerű pol­gára is, s ezért 1405-ben Lucát bízták meg az említett templom sekrestyéjének ajtaja fölötti karzat márványdí­szeinek elkészítésével; ez azonban túl nagyra sikerült. A szóban forgó mű alján Luca néhány különféleképpen éneklő csoportot ábrázolt, olyan nagy igyekezettel dol­gozott e jeleneteken, és munkája olyan jól sikerült, hogy bár az alakok a padlózat fölött tizenhat rőfnyi magasan vannak, látni lehet, amint a kórus tagjainak nyaka meg­vastagszik az énekléstől, s a magasabbak, akik a kottát tartják, kezükkel verik az ütemet az alacsonyabbak vál­lán, vagyis meg lehet figyelni rajtuk a hangoknak, az éneklésnek, a táncnak s azoknak a kedves mozdulatok­nak sajátos jeleit, amelyekre a zene öröme készteti az embert. A dombormű felső szegélye feletti részt Luca két aranyozott fémfigurával, vagyis két igen gondosan kidolgozott meztelen angyallal ékesítette, s ezért az egész művet igen nagy becsben tartották, habár Dona­tello, aki később az elsővel szemközt levő második kar­zat díszítését készítette el, amint a maga helyén el fog­juk mondani, Lucánál sokkal szakszerűbben és hozzá­értőbben végezte munkáját, ugyanis alakjait csupán el­nagyoltan dolgozta ki, nem fejezte be teljesen a figurá­kat, hogy messziről jobban látni lehessen őket, mint Luca alakjait, amelyeket a művész jól megrajzolt, és gondosan megformált ugyan, mindazonáltal a csiszolás és a finomítás miatt távolról elmosódnak az ember sze­me előtt, nem lehet olyan jól megkülönböztetni őket, mint Donatóéit, amelyeket a mester csupán fölvázolt. Erre a sajátosságra a művészeknek föl kell figyelniük: ugyanis tapasztalatból tudhatjuk, hogy mindazok a mű­vek, amelyeket messziről néznek az emberek, akár fest­ményekről, akár szobrokról, akár más efféle alkotások­ról van szó, erőteljesebbnek, elevenebbnek látszanak, ha csupán szépen felvázolják, mintha finoman kidolgoz­zák őket; de a távolság hatásán kívül úgy látszik, hogy az elnagyolt alkotásokban, mivel hirtelen művészi ihlet szülte őket, mesterük néhány vonással ki tudja fejezni elgondolását, az erőlködés és a túlzott műgond viszont néha megfosztja erejüktől és tudásuktól azokat, akik saj­nálják befejezni a munkát, amelyen éppen dolgoznak. 

Persze, aki tudja, hogy a képzőművészetek - hogy ne csak a festészetet emlegessük - hasonlatosak a költészet­hez, az azt is tudja, hogy csakis a költői ihlet sugallta versek igazán jók, illetve jobbak az erőlködve készült műveknél; ugyanígy a kiváló képzőművészek alkotásai is akkor sikerülnek jobban, ha a művészi ihlet adta len­dületből születnek, nem pedig akkor, ha lassanként, nagy erőfeszítéssel és fáradsággal izzadják ki őket; az a művész pedig, aki - a művészet követelményeihez illő­en - már a kezdet kezdetén tudja, mit akar alkotni, az mindig határozottan és könnyűszerrel jut el a tökéletes befejezésig. Mindazonáltal, minthogy ahány tehetség, annyiféle, némelyek - persze az ilyesmi ritkán fordul elő - csakis akkor aikotnak jó műveket, ha lassan dol­gozhatnak. A költők közül, hogy ne a festőkről beszél­jünk, a főtisztelendő és tudós Bembo, ha hinni lehet azoknak, akik mondják róla, néha állítólag sok-sok hó­napig, sőt talán évekig csiszolgatta egy-egy szonettjét; ne csodálkozzunk rajta, hogy ilyesmi néha a képzőmű­vészekkel is megesik. De általában, mint fentebb emlí­tettük, a szabály ennek ellenkezőjét mondja; ugyanis a tömeg többre tartja az olyasfajta látszólagos, külső csínt, amelyben a tulajdonképpeni érték hiányát elfödi a szorgalom, mint a józan hozzáértéssel jól megalkotott műveket, amelyek külsőre kevésbé csiszoltak és fino­mak.

De, térjünk vissza Lucára; miután befejezte említett művét, amely nagy tetszést aratott, rábízták a szóban forgó templom bronz sekrestyeajtajának elkészítését; a mester tíz, vagyis ajtószárnyanként öt-öt négyszögre osztotta a megmunkálandó felületet, és mindegyik négyzet sarkát egy-egy emberfejjel díszítette: ezek kü­lönböznek egymástól, az egyik fiatal ember feje, a másik öregé, a harmadik középkorú, akad közöttük szakállas és borotvált, vagyis Luca felhasználta az effajta ékítmé­nyek legkülönfélébb, de kivétel nélkül szép formáit, s ezért az említett dombormű kerete igen díszesre sike­rült. Az egyes négyszögekben pedig föntről lefelé ha­ladva a következő jelenetek láthatók: a Madonna karján a Kisdeddel, Jézus Krisztus, amint kikél sírjából, alat­tuk a következő négy négyszögben egy-egy férfialak, vagyis a négy evangélista, majd ezek alatt különféle test­tartásban a négy egyházatya, amint ír. Az egész dom­bormű csodálatosan egyenletes és csiszolt, s ebből kitű­nik, hogy Lucának nagy hasznára volt az ötvösség.
Ám amikor számba vette mindazokat a műveket, amelyek kikerültek a keze alól, és meggondolta, hogy mennyi időt fordított elkészítésükre, rájött, hogy vajmi keveset alkotott, és azt is igen nagy fáradsággal; ezért elhatározta, hogy ezentúl nem bajlódik a bronzzal és a márvánnyal, hanem megpróbál olyan anyagot keresni, amely gyümölcsözőbbé teszi munkáját. Arra gondolt, hogy az agyagot könnyűszerrel, kis fáradsággal meg le­het munkálni, csupán olyan eljárást kellene kitalálni, amelynek segítségével az effajta műveket hosszú időre tartósítani lehet, ezért addig törte a fejét, míg rá nem jött, hogyan tudja megóvni a terrakottákat az idő pusz­tításától: ugyanis hosszú kísérletezés után megbizonyo­sodott róla, hogy kitűnő eredményt lehet elérni, ha zo­máncot állít elő ónból, ólomkristályból, antimonból, va­lamint más ásványokból és egyéb keverékekből, ame­lyeket külön e célra készült tűzhelyen olvasztott, s be­vonja vele domborműveit; ily módon szinte örök életű­vé tette őket. Ezzel az eljárással nagy dicsőséget aratott, és a késő századok is hálával tartoznak neki, a feltaláló-nak.
Mikor tehát sikerült elérnie kitűzött célját ezen a té­ren, úgy határozott, hogy első terrakotta domborművét a Santa Maria del Fiore-templom kórusa alatt a sekres­tyébe nyíló bronzajtó fölötti ívmezőben helyezi el; az ajtó ugyancsak az ő kezétől származott; Luca della Robbia emez alkotása Krisztus feltámadását ábrázolja; a maga idejében nagyon szépnek tartották, s mihelyt el­készült, az igazán ritka remekműnek kijáró csodálattal adóztak neki. Ezért az említett templom építészei szerették volna, ha a másik sekrestyébe nyíló ajtó fölötti boltívet - a másik karzat alatt, amelynek falán Donatel­lo domborműve látható - Luca ugyanilyen eljárással készült terrakotta alakokkal és díszekkel ékesíti: így ke­rült sor arra, hogy a mester elkészítette Jézus Krisztus mennybemenetelét ábrázoló igen szép domborművét, s elhelyezte az említett ívmezőn.


Ezek után Luca nem érte be szóban forgó nagyon szép és nagyon hasznos találmányával, s főként a nyir­kos épületekre gondolva, amelyek falára a nedvesség és más okok miatt nem lehet képeket festeni, tovább törte a fejét, és megtalálta a módját, hogyan színezze ki eddig csupán fehér színben készült terrakotta munkáit; ily módon csodálatot ébresztett maga iránt, és mindenki­nek hihetetlenül nagy örömöt szerzett. Ezért Cosimo de' Medici fia, Piero őkegyelmessége, aki az elsők kö­zött csináltatott Lucával színes terrakottát, meghagyta neki, hogy abban a palotában, amelyet - miként a meg­felelő helyen majd elmondjuk - atyja, Cosimo építte­tett, az egyik dolgozószoba boltozatát, valamint padló­ját különféle ötletes féldomborművű alakokkal ékesítse; ez a díszítés egyedülálló alkotás volt, és nyáron igen hasznosnak bizonyult. A szóban forgó eljárás akkoriban fölöttébb nehéz volt, sok mindenre kellett vigyázni az agyag kiégetése közben, ezért kétségkívül csodálni való, milyen tökéletes formában készítette el Luca említett műveit, mert mind a boltozat, mind a padló díszítése nem is több, hanem egyetlenegy darabból állónak tet­szik.
E művek híre nemcsak Itáliában, hanem egész Euró­pában elterjedt, ezért sokan akartak rendelni belőlük, és a firenzei kereskedők szüntelenül ellátták munkával Lu­cát - ez busás keresetet biztosított a mesternek -, és műveit világszerte elterjesztették. Luca, mivel egymaga nem tudott minden igényt kielégíteni, lebeszélte fivére­it, Ottavianót és Agostinót a vésőről, és megosztotta ve­lük a terrakotta domborművek készítésének munkáját; ezzel aztán mindhárman sokkal több pénzt kerestek, mint azelőtt vésőjükkel, ugyanis nemcsak Franciaor­szágba és Spanyolországba küldték el alkotásaikat, ha­nem Toscanában is több helyütt dolgoztak, mindenek­előtt a San Miniato al Monte-templomban; itt az emlí­tett Piero de' Medici részére elkészítették a templom közepén négy oszlopon nyugvó márvány kápolnabolto­zat díszítéseit, mégpedig úgy, hogy egy igen szép nyolc­szögű részt képeztek ki benne. De effajta munkáik közül a szóban forgó templom Szent Jakab-kápolnájának bol­tozata a legnevezetesebb - ez alatt van eltemetve Portu­gália bíborosa; bár a kápolnaboltozatnak nincsenek élei, mindazonáltal négy tondót készített a négy evangélista képmásával, valamint középütt az ötödik tondón a Szentlelket ábrázolta; a fedetlen felületeket a bolthajtás vonalának megfelelően körben rakott pikkelyekkel borí­totta, amelyek a középpont felé haladva fokozatosan ki­sebbednek. Mindez olyan jól sikerült, hogy nagyobb gonddal falazott vagy más ehhez hasonló művek között különbet nem találhat az ember.
Eztán Luca a Mercato Vecchio közelében a San Piero Buonconsiglio-templomban a kapu fölötti ívmezőn megmintázta Miasszonyunkat; a Madonna körül né­hány igen eleven angyal látható. A San Pier Maggiore közelében levő kis templom kapuja fölötti féldombor-művön ugyancsak a Szűzanyát ábrázolta néhány angyal kíséretében; ezt az alkotását nagyon szépnek tartották. A Santa Croce-templomnak a Pazzi család költségére ser Brunellesco fia, Pippo tervei szerint épült kápolná­jában a külső és belső zománcozott figurákat ugyancsak Luca della Robbia csinálta. Némelyek szerint a spanyol királynak is küldött néhány nagyon szép féldombormű-vet és néhány márványszobrot. Fivére, Agostino segít­ségével nápolyi megrendelésre Firenzében készítette el az Infánsnak, a calabriai herceg testvérének zománcos terrakottával díszített márványszarkofágját.

Ezek után Luca, hogy fellendítse a festészetet, azt kutatta, miképpen lehetne sík terrakotta lapra alakokat és jeleneteket festeni, s kísérletképpen az Or San Mi-chele körül álló négy szent oltára fölé tondót készített, erre igen szép díszítésekkel öt helyen ráfestette a kőmű­vescéh szerszámait és jelvényeit. Ugyanebben a temp­lomban maradt fenn két más alkotása, két domborművű tondó, az egyik, amely a gyógyszerészek céhének ké­szült, Miasszonyunkat ábrázolja, a másikon, amelyet a kereskedők céhének megrendelésére csinált, bála, fölöt­te liliom, körülötte pedig füzérben különféle gyümöl­csök és virágok láthatók; ezek olyan jól sikerültek, mintha igaziak volnának, s nem terrakottára festették volna őket.
Luca della Robbia készítette messer Benozzo Fede-righi fiesolei püspöknek a San Brancazio-templomban felállított márvány síremlékét; fölül Federigo életnagy­ságú fekvő szobra és három mellszobor látható rajta. Az említett templom pillérdíszeinek sík felületére Luca olyan virág- és gyümölcsfüzéreket festett, amelyeknél természetesebbet és elevenebbet ecsettel, olajtáblaképre se lehetne festeni: e műve valóban csodálatos, párját ritkító alkotás. Luca ugyanis gyönyörűen kidolgozta rajta a fényt és az árnyékot, az ember szinte el se hiszi, hogy terrakottán ilyen szépen lehessen árnyalni. Ha ez a művész több évet élt volna, mint amennyit megélt, nagyszerű dolgok kerültek volna ki a keze alól, ugyanis nem sokkal halála előtt jeleneteket és alakokat kezdett festeni sík terrakotta lapokra; ezek közül láttam néhá­nyat otthonában, ezért úgy vélem, könnyűszerrel siker­re vihette volna az új módszert, ha a halál, amely min­dig olyankor ragadja el a legjobbakat, mikor éppen a vi­lág javán fáradoznak, idő előtt ki nem törli az élők sorából.
Lucát fivérei, Ottaviano és Agostino túlélték; Agosti-nónak fia született, akit ugyancsak Lucának keresztel­tek; ez a maga idejében nagyon tudós férfiú volt. Agos­tino pedig Luca halála után is tovább munkálkodott a művészetben; 1461-ben ő készítette el a perugiai San Bernardino-templom homlokzatát, ugyanennek a temp­lomnak a belsejében három lapos domborművű jelenete és négy finom ízléssel szépen kidolgozott szobra látható; művére ráírta nevét is a következő szavakkal: augustini Florentini lapicidae (Agostino firenzei kőfaragóé).
A della Robbia család egy másik tagja, Luca unoka­öccse, Andrea is kiváló műveket alkotott márványból; erről bárki meggyőződhet az Arezzo falain kívül épült Santa Maria delle Grazie-templom kápolnája láttán; a szerzetesek részére itt Andrea egy nagy márványdíszen sok domborművű és féldomborművű kisebb alakot vé­sett ki; megjegyzem, hogy ez a díszítés az arezzói Parri di Spinello alkotásához, egy Szűzanya-szoborhoz tarto­zik. Szintén Andrea készítette e város San Francesco-templomában Puccio di Maggio kápolnájának, valamint a Megváltó körülmetélésének emlékére a Bacci család által építtetett kápolna terrakotta oltárát. Ugyancsak Andrea alkotása a gradói Santa Maria-templom egyik számos figurával díszített, igen szép oltára, nemkülön­ben a trinitáriusok temploma főoltárának terrakotta táblaképe; ezen az Atyaisten látható, amint karjában tartja a megfeszített Krisztust, akit az angyalok serege vesz körül, a kép alján Szent Donát és Szent Bernát tér­del. A verniai sziklán emelt templom és egyéb épületek számos terrakotta táblája ugyancsak Andrea műve, ezek az említett kietlen helyen, ahol minden festmény né­hány év alatt tönkremegy, sértetlen állapotban megma­radtak. 

Szintén Andrea csinálta a firenzei Ospedale di San Paolo loggiájának valamennyi igen jól sikerült zo­máncozott terrakotta figuráját, valamint az Ospedale degli Innocenti loggiáján a két boltív között látható tondók bepólyált és meztelen puttóalakjait; ezek a művei egytől egyig valóban csodálatosak, és Andrea nagy te­hetségéről és művészetéről tanúskodnak, nem beszélve többi, mondhatnám végtelenül sok alkotásáról, amelyek életének nyolcvannégy éve alatt kerültek ki a keze alól. Andrea 1528-ban halt meg; gyerekkoromban beszéltem vele, hallgattam, amint elmondja, sőt eldicsekszik vele, hogy többedmagával ő vitte Donato koporsóját a sírhoz, emlékszem rá, hogy a derék öregember szinte önteltnek látszott, amikor fölidézte ezt az emléket.


De térjünk vissza Lucához: őt magát, rokonaival együtt, a San Piero Maggiore-templomban épült csalá­di kriptába temették; később ugyanitt helyezték örök nyugalomra Andreát is, aki két fiút hagyott hátra; mindkettő a San Marco-kolostorban szerzetesedett, tisztelendő Girolamo Savonarola fráter szentelte fel őket, akihez a della Robbia család mindig nagyon ra­gaszkodott ; ők készítették az érmét is, amelyen a fráter arcképe látható. Andreának az említett két szerzetesen kívül még három fia volt: Giovanni - művész lett belő­le, három fia született, Marco, Lucantonio és Simoné; de ezeket a szépreményű ifjakat 1527-ben elragadta a pestis, valamint Luca és Girolamo, őbelőlük szobrász lett. Kettejük közül Luca a zománcozott terrakotta-ké­szítésben serénykedett, több alkotása maradt fenn, pél­dául a pápai loggiák padlóburkolata Rómában, amelyet X. Leó pápa Raffaello da Urbino tervei szerint készítte­tett vele, továbbá jó néhány más helyiségnek a padlóza­ta, amelyeket a pápa címerével díszített. Girolamo, a legfiatalabb testvér, márvány-, agyag- és bronzműveket alkotott, és mivel Jacopo Sansovinóval, Baccio Bandi-nellivel és más korabeli mesterekkel versengett, igen ki­tűnő művész vált belőle, és firenzei kereskedők elvitték Franciaországba; ott Ferenc király számára több művet alkotott, egy Madrid nevű helységben, amely nincs messze Párizstól, mindenekelőtt sok-sok figurával és egyéb díszítménnyel ékesített egy palotát; ehhez a munkához olyasféle követ használt, amely hasonlít a volterrai gipszre, ám jobb tulajdonságai vannak, ugyan­is puha, amikor megmunkálják, de idővel megkeményszik. Girolamo Orléans-ban is több terrakotta domborművet csinált, s Franciaország-szerte jó néhány művet alkotott, hírnevet és igen tisztes vagyont szerzett vele magának.
Később, amikor megtudta, hogy Firenzében már csak egyetlenegy fivére él, mégpedig Luca, s mivel gaz­dag volt, és a családból egymaga szolgálta Ferenc ki­rályt, maga mellé vette Lucát, hogy tekintélyt szerezzen és kedvező lehetőséget biztosítson fivérének munkája megkezdéséhez; de aztán mégsem ez történt; Luca ugyanis nemsokára meghalt, és Girolamo megint magá­ra maradt, rokon nélkül; így hát elhatározta, hogy visz-szatér hazájába, s ott kedvére él fáradsággal és veríték­kel szerzett vagyonából, és szülővárosában is megörökí­ti saját emlékét; az 1553. esztendőben már azon volt, hogy letelepszik Firenzében, de szinte kényszerűen meg kellett változtatni szándékát; minthogy a sienai há­ború teljesen lefoglalta Cosimo herceget, akitől azt re­mélte, hogy tisztességesen ellátja munkával; Girolamo visszament Franciaországba meghalni; és ezzel nem­csak otthona árvult el, nemcsak családja halt ki, hanem a művészet is kárt szenvedett, nem maradt senki, aki igazán ismerte volna a zománcozott terrakotta-készítés tudományát; némelyek ugyan a della Robbiák után is művelték az effajta szobrászatot, de soha senki se köze­lítette meg az öreg Luca, Andrea és a család többi tagjá­nak mesteri tudását.
Ezért nézze el nekem az olvasó, hogy talán a kelleté­nél hosszasabban foglalkoztam a szóban forgó tárggyal; ezt az újfajta szobrászatot, amelyet, mint tudjuk, a régi rómaiak sem ismertek, Luca találta ki, s ez a tény meg­követeli, hogy amint én is tettem, hosszasabban taglaljuk. Az öreg Luca életének ismertetése után azért írtam le tömören egyet-mást utódairól, akik közül némelyik kortársunk volt, hogy később ne kelljen visszatérnem ehhez a kérdéshez.

Luca tehát, amikor áttért az egyik fajta munkáról a másikra, a márványról a bronzra, a bronzról az agyagra, nem lustaságból tette, nem is azért, mintha sok más művészhez hasonlóan, képzelődő hajlamú, állhatatlan és a saját művészetével elégedetlen ember lett volna, hanem azért, mert természete révén vonzalmat érzett az új dolgok iránt, szükségét érezte, hogy olyan munkát végezzen, ami kedvére van, ami kevesebb fáradságba kerül, és nagyobb hasznot hajt. Mindennek jóvoltából a világ és a képzőművészet új, hasznos és nagyon szép művészettel gazdagodott, Luca pedig hírnevet, soha el nem múló dicsőséget szerzett magának. Luca igen jól és kecsesen rajzolt, erről bárki meggyőződhet, ha megnézi albumom néhány ólomfehérrel díszített rajzát; egyiken a mester nagy gonddal készített önarcképe látható; ezt úgy rajzolta, hogy közben tükörben nézte magát.


vége luca della robbia szobrász életrajzának


Művei a Web Gallery of At-on

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése