2010. április 15., csütörtök

Simone Martini (c.1284-1344)


Simone Martini (Vasarinál Simoné Sanese) 1284 körül született, valószínűleg Sienában, 1344-ben halt meg Avignonban. Családneve nem a szerzőnktől többször emlí­tett Memmi, mert Lippo Memmi nem a testvére, hanem a sógora volt. Vasari, bár tévesen Giotto tanítványaként említi Simonét, aki valójában Duccio követője volt, jó szemmel látja meg a sienai festészet fontos szerepét az Avignonba költözött pápai udvar művészeti életében. A dél-franciaországi központ valóban felette jelentőssé vált az itáliai piktúrának egész Európára szétsugárzó ha­tása folyamán. 




Maestà (Madonna Angyalok és szentek), 1315,  freskó a Palazzo Publico, Siena

Simone ránk maradt fő művei: Maestà-Madonna (freskó, 1315, Siena, Palazzo Pubblico) ; toulouse-i Szent Lajos és Anjou Róbert király, jelenetek a szent életéből (oltárkép több részes predellával, 1317, Napoli, Museo Nazionale di Capodimonte) ; Guidoriccio da Fogliano condottiere a harcmezőn, a sienai uralom alá ve­tett várak között (freskó, 1328, Siena, Palazzo Pubbli­co) ; 
A Angyali Üdvözlet A Szent Margit és Szent Asano, 1333.

Angyali üdvözlet (háromrészes oltárkép, a két szen­tet ábrázoló szárnyképeket Lippo Memmi festette, 1333, Firenze, Uffizi) ; Szent Márton történetei (freskóciklus, Assisi, San Francesco, alsó templom, 1317-1339) ; Jézus angyalokkal és Mária a gyermek Jézussal és két angyallal (freskó-fragmentumok „szinópiái", azaz vörös színnel festett előrajzok falképek számára, 1341 körül, Avignon, Notre-Damedes-Doms). Vasari lényeges tévedései: a firenzei Santa Maria Novella említett káptalantermének, azaz a Cappella degli Spagnuolinak freskóciklusát nem Simone Martini, hanem Andrea da Firenze (másképpen Buonaiuti) festette, és mesterünk nem dolgozott a pisai Campo Sántában, például az említett Szent Ranieri fres­kóciklust sem ö, hanem Andrea da Firenze festette. Simo­né Martini stílusáról hazai közgyűjteményeinkben né­hány, követőitől származó kép nyomán alkotható némi fogalom.
Forrás és irodalom: ML (Mojzer Miklós).; Boskovits Mik­lós : Korai olasz táblaképek (Corvina-sorozat, Bp. 1966) ; Gozzoli, M. C.: Classici.J


Petrach'S Virgil (címlap) (C. 1336)
Megvilágított kézirat, 29,5 x 20 cm
Biblioteca Ambrosiana, Milanó

 "Igazán szerencséseknek mondhatjuk azokat a férfiakat, akiket a természet hajlamossá tett a művészetekre, mert ezek nemcsak hallatlanul nagy tisztességet és hasznot jelentenek, hanem, ami ennél is több, szinte örökös hírt és nevet is; még szerencsésebbek azok, akiket ezen a hajlamon kívül pólyáskoruktól fogva nyájasság és pol­gári jó erkölcs jellemez, s ez minden ember szemében kedvessé teszi őket. De művészekről szólva, végül is azok a legszerencsésebbek, akiknek nemcsak természet adta hajlamuk van a jóra, és nemcsak a természet és ne­velés adta nemes erkölcsökkel ékesek, hanem egy idő­ben élnek valamelyik híres íróval, akitől egy kis kép vagy más művészi munkával való kedveskedés fejében írásuk révén örök tisztességet és nevet nyerhet az em­ber. 


Ezt a rajzművészek közül kivált a kitűnő festőknek kell kívánniuk és keresniük; hiszen műveikre, minthogy sík felületre színekkel festik rá őket, nem vár ugyan­olyan örök kiválóság, mint amilyent a bronzöntvények és a márvány alkotások biztosítanak a szobroknak és az épí­tészek építményeinek. így hát Simonénak igen nagy szerencséje volt, hogy messer Francesco Petrarca idejé­ben élt, és összetalálkozott az avignoni udvarban ezzel az igen szerelmetes költővel, aki nagyon szerette volna Simoné mester keze munkájaként megkapni Madonna Laura arcképét; ezért, mivel olyan szép képet kapott tő­le, amilyet kívánt, két szonettjében is megemlékezett Simonéról; az egyik így kezdődik: Poliklétoszt, s ki nagy művész csak élt még, bámész szemek akárhogy is csodálják
szabó magda fordítása

a másik pedig így:

Midőn a magasztos eszmét foganta Simon, s kértemre ónt fogott kezébe
majtényi zoltán fordítása


A Felség,  Palazzo Publico a Siena, részlet.

Nem kétséges, hogy ezek a szonettek, valamint az, hogy Petrarca említést tett róla baráti leveleinek ötödik könyvében, amely így kezdődik: „Non sum nescius" (Jól tudom), nagyobb hírnevet szereztek Simoné mes­ter szegény életének, mint valamennyi műve bármikor is; mert emezek előbb-utóbb tönkremennek, a nagy ember írásai viszont örök időkig élni fognak. Nos, a sie-nai Simoné Memmi kitűnő festő volt, a maga idejében különös művész; a pápai udvarban nagyon megbecsül­ték, ugyanis mestere, Giotto halála után - elkísérte Ró­mába, mikor Giotto a mozaikhajón és más munkákon dolgozott - festett egy Madonna-képet a San Pietro oszlopcsarnokában, és megfestette Szent Pétert meg Szent Pált azon a közeli helyen, ahol a bronz fenyőto­boz van az oszlopcsarnok ívei között, a kijárat felé eső oldalon, s munkájában Giotto modorát utánozta; na­gyon megdicsérték érte, s főként azért, mert ezen a mű­vön megfestette a San Pietro egyik sekrestyését, amint nagyon eleven mozdulattal néhány lámpát gyújt az em­lített szenteknek; állhatatos kéréssel Avignonba hívat­ták a pápa udvarába; ott annyi freskó- és táblaképet ké­szített, hogy műveivel igazolta hírnevét, amelyről ott már előzőleg tudomást szereztek. Minthogy nagyon te­kintélyes és kedvelt művészként tért vissza Sienába, a Signoria urai megbízták, hogy fessen palotájuk egyik termének falára egy sok alakkal körülvett Szűz Mária­képet ; Simone a maga nagy dicsőségére és hasznára tö­kéletesen teljesítette a feladatot. Be akarta bizonyítani, hogy legalább annyira ért a táblaképhez, mint a freskó­hoz, ezért az említett palotában táblaképet festett, mi­nek láttán két másikat festettek vele a Dóm számára ; to­vábbá a Dóm gondnokságának ajtaja fölött igen szép testtartásban ábrázolta Miasszonyunkat karján a Kis­deddel; néhány angyal repülve lobogót tart a levegő­ben, közben lefelé néznek a Miasszonyunk körül álló szentekre; az alakok nagyon szépen és díszesen vannak elrendezve. E munka befejeztével az Ágoston-rendiek generálisa Firenzébe hívatta Simonét, itt a Santo Spiri­to káptalantermét díszítette freskókkal ; csodálatos kép­zelőerőről és ítélőképességről tanúskodik a mester ecsetjétől származó alakok és lovak ábrázolása; minder­ről az említett helyen bizonyságot nyújt a Krisztus kín­szenvedését bemutató jelenet is, amelyen nagyszerűen látható, hogy mindent nagy hozzáértéssel és igen szé­pen, kecsesen festett meg. Látni lehet, ahogy a latrok kiadják lelküket a kereszten, a jó lator lelkét angyalok viszik örvendezve a mennybe, a gonosz teljesen megfe­ketedett lelkét pedig ördögök kísérik a pokol kínjaira. Ugyancsak Simone találékonyságáról és ízléséről tanús­kodik a felfeszített Krisztus körül látható angyalok test­tartása és keserves sírása. De minden részlet közül a legbámulatraméltóbb azoknak a lelkeknek a látványa, akik szemmel láthatóan vállukkal hasítják a levegőt, mert szinte körözve lebegnek a levegőben; ám sokkal ékesebben bizonyítaná Simone kiválóságát ez a mű, ha az idő okozta pusztítást tetézve 1560-ban a páterek nem semmisítették volna meg ; a szerzetesek ugyanis, mivel nem tudták használni a nedvességtől megrongált kápta­lantermet, a korhadt mennyezet helyére boltívet épít­tettek, és leverették a földre azt a keveset, ami a mester festményeiből megmaradt; Simone majdnem ugyaneb­ben az időben festette meg egy tempera táblaképen Mi­asszonyunkat és Szent Lukácsot több más szenttel együtt; a mű, amelyen Simoné neve olvasható, napja­inkban a Santa Maria Novella-templom Gondi-kápol-nájában van. Azután Simoné nagyon szerencsésen ki­festette a Santa Maria Novella káptalantermének há­rom falát.

Siena, Palazzo Publico, Sala del Mappamondo, freskó (nyugati fal), 1351-1321
 Az elsőn, a bejárati ajtó fölött, Szent Domon­kos életét mutatta be, a következőn, amely a templom felé esik, a harcos szent hitvallását és rendjét, amint az eretnekek ellen küzd; emezeket a mester farkas formá­jában festette meg, amint megtámadnak néhány juhot; ám a nyájat sok fekete-fehér foltos kutya védi, s az ebek visszaverik és megölik a farkasokat. Ezenkívül látható a képen néhány eretnek, akik a vitában meggyőzetve szét­tépik könyveiket, bűnbánóan meggyónnak, és így lel­kük bejut a paradicsom kapuján, a paradicsomban sok kis alakot figyelhetünk meg, amint különféle dolgokkal foglalatoskodnak. Az égen a szentek glóriáját és Jézus Krisztust látni; az emberek, kivált pedig ülő nők formá­jában ábrázolt gyönyörök és hiú örömök idelent marad­nak a földön. Közöttük van Petrarca Madonna Laurája, akit a mester természet után festett meg zöld ruhában, kicsi lánggal a keble és a torka között. Látható a képen Krisztus egyháza is, és akik őrzik: a pápa, a császár, a királyok, a bíborosok, a püspökök és az összes keresz­tény fejedelmek, és közöttük, egy johannita lovag mel­lett, messer Francesco Petrarca, akit szintén természet után ábrázolt; azért festette meg Simoné, hogy művei­ben felfrissítse annak hírét, aki halhatatlanná tette. Az egyetemes egyház jelképeként a Santa Maria del Fiore-templomot ábrázolta, nem a mai formájában, hanem ar­ról a modellről és tervrajzról másolva, amelyet Arnolfo építész hagyott a gondnokságon eligazításul azoknak, akiknek utána folytatniuk kellett az építkezést; e model­lekből a Santa Maria del Fiore gondnokainak gondat­lansága miatt, mint másutt már mondottuk, semmilyen emlék sem maradt volna, ha Simoné nem festi meg ezen a művén. A harmadik, vagyis az oltárfalon, Simoné megfestette Krisztus kínszenvedését; a Megváltó ke­reszttel a vállán, igen nagy tömegtől kísérve kijön Jeru­zsálemből, és fölmegy a Kálvária hegyére; amikor fölér, a jelenethez tartozó többi részlettel együtt látni, hogy fölfeszítik a keresztre, két lator közé. Arról nem is aka­rok beszélni, hogy a képen nagyszámú ló látható, vala­mint az, hogy az udvari szolgák sorsot vetnek Krisztus köntösére, és hogy a szent pátriárkák elhagyják a pokol tornácát, továbbá sok más nagyra becsült leleményes mozzanat, amelyek nem ama kor mesterének, hanem egy kitűnő modern mesternek is becsületére válnának. Simoné az összes falakat befestette, és gondos mérlege­léssel mindegyik falon különféle jeleneteket ábrázolt egy hegyen, s az egyes jeleneteket nem választja el egy­mástól ékítményekkel, ahogy a régiek szokták, és ahogy sok modern mester is teszi; emezek a levegő fölött négyszer vagy ötször is megfestik a földet, amint ugyan­ennek a templomnak a szentélyében és a pisai Campo Santóban látható; itt Simoné, amikor sok freskóképet festett, kénytelen volt akarata ellenére ezt a felosztást csinálni, mivel más festők, például Giotto, valamint mestere, Buonamico, akik már dolgoztak az említett he­lyen, ezzel a rossz beosztással kezdték el a maguk jele­neteit.
Tehát, amikor Simoné az említett Campo Santóban a többi művész modorában folytatta a munkát, azon igye­kezett, hogy kevesebb hibát kövessen el; belül, a főkapu fölötti freskón megfestette Miasszonyunkat, amint az angyalok kara a mennybe viszi; az angyalok olyan ele­ven mozdulatokkal zenélnek és énekelnek, hogy meg­ismerni rajtuk a muzsikusok éneklés és zenélés közben látható gesztusait: például feszülten figyelnek a dallam­ra, különféle módon nyitják ki szájukat, az égre emelik szemüket, fölfújják arcukat, nyakuk megduzzad, elég az hozzá, minden olyan mozdulat és cselekvés látszik raj­tuk, amit muzsika közben megfigyelhetünk. A Mária mennybemenetelét ábrázoló kép alatt Simoné három jelenetet festett a pisai Szent Ranieri életéből; az elsőn, amikor a még fiatal Ranieri citerajátékára néhány lány táncol, nagyon szép az arcuk, ruhájuk és akkoriban di­vatos hajviseletük. Látni aztán, hogy Ranieri, miután boldog Remete Albert megfeddte őt ezért a buja visel­kedésért, leszegett fejjel, könnyes arccal, sírástól vörös szemmel áll, szívből bánja bűnét, s közben az Isten a le­vegőben mennyei fénytől körülvéve mutatja, hogy meg­bocsát neki. A második kép azt ábrázolja, amikor Ra­nieri szétosztja vagyonát az Isten szegényei között, majd bárkára száll; nagy csapat szegény, nyomorék, nő és gyermek veszi körül, szeretettel állnak elébe, kérnek, majd megköszönik az adományt. Ugyanezen a képen látható, hogy Ranieri, miután felöltötte a zarándokcsu­hát a templomban, ott áll az angyalok seregétől körül­vett Miasszonyunk előtt, aki mutatja neki, hogy az ő ölében fog nyugodni Pisában; a figurák arcvonásai szé­pek és elevenek. A harmadik képen Simoné azt festette meg, hogy Ranieri hét év után visszatér a tengeren túl­ról, megmutatja, hogy háromszor negyven napig böjtölt a Szentföldön, és a kórusban állva hallgatja az istentisz­teletet, amelyen sok gyerek énekel; közben megkísérti őt az ördög, de látni, amint elkergeti, mert szilárdan el­tökéli lelkében, hogy nem bántja meg az Istent; közben valaki - ennek képében Simoné az Állhatatosságot áb­rázolta - elűzi az ősi ellenséget, aki nemcsak hogy meg­zavarodik, hanem, amiképp a mester szép és eredeti öt­lettel megjeleníti, meg is rémül, menekülés közben ke­zét a fején tartja, amennyire csak tudja, leszegi homlo­kát, összehúzza vállát, és azt mondja, amint a szájából kiinduló felirat tanúsítja: - „Nem bírom tovább." - Vé­gül Ranieri, a Tábor hegyén térdelve csodálatos módon látja Jézust a levegőben Mózessel és Illéssel. A mű min­den részlete, és más művek is, amelyekről nem beszé­lünk, azt mutatják, hogy Simoné nagyon ötletes volt, és értette a módját, hogyan kell a figurákat azoknak az időknek a modorában elrendezni. Miután befejezte a szóban forgó jeleneteket, két tempera táblaképet festett ugyanabban a városban fivére, Lippo Memmi segítsé­gével, aki a Santa Maria Novella káptalantermének és más műveknek az elkészítésében is részt vett.

Lippo, bár nem volt olyan kiváló, mint Simoné, mindazonáltal amennyire tőle tellett, követte bátyja modorát, és társaságában sok freskót festett a firenzei Santa Crocéban; a Domonkos-rendi barátok pisai San­ta Caterina-temploma főoltárának táblaképe is az ő al­kotása; San Paolo in Ripa d'Arnóban sok nagyon szép freskójeleneten kívül egy tempera táblaképet is festett, amely ma a főoltár fölött van, Miasszonyunk, Szent Pé­ter és Szent Pál és Keresztelő Szent János és más szen­tek láthatók rajta. Ezen Lippo feltüntette a nevét is. A felsorolt művek után önállóan festett egy tempera táblaképet a San Gimignanó-i Ágoston-rendi szerzete­sek részére; ezzel akkora hírnévre tett szert, hogy el kel­lett küldenie egyik három félalakot ábrázoló képét Arezzóba Guido de' Tarlati püspöknek; e mű napjaink­ban a püspöki palota Szent Gergely-kápolnájában talál­ható. Miközben Simoné Firenzében dolgozott, egy öt­letes építész unokaöccse, akit Nerocciónak hívtak, I332~ben kimódolta, hogy könnyűszerrel megszólaljon Firenze város nagyharangja, amelyet tizenhét évig csak tizenkét ember erejével tudtak megszólaltatni. Neroccio úgy kiegyensúlyozta a harangot, hogy ketten is meg tudták mozdítani, és ha már megmozdult, akkor a kife­szített kötéllel egy ember is megkongathatta, bár a ha­rang tizenhatezer fontot nyomott; ezért a tisztességen kívül Neroccio munkadíjként háromszáz aranyforintot kapott, ami azokban az időkben nagy fizetség volt. De hogy visszatérjünk a két sienai Memmóhoz, Lippo az említett munkákon kívül Simoné rajza alapján festett egy tempera táblaképet, amelyet Pistoiába vittek és a San Francesco-templom főoltára fölött helyeztek el; nagyon szépnek tartották. Végül is, miután visszatértek Sienába, a hazájukba, Simoné egy igen nagy méretű színes freskóba kezdett, a Camollia kapuja fölött; ezen Miasszonyunk megkoronázását ábrázolta, nagyon sok figurával, de a mű befejezetlen maradt, mert Simonét súlyos betegség támadta meg. A betegség legyűrte a mestert, aki 1345-ben eltávozott az élők sorából; fölöt­tébb gyászolta őt az egész város, és fivére, Lippo, aki dí­szes sírt készíttetett neki a San Francesco-templomban; Lippo ezután nagyon sok olyan művet fejezett be, ame­lyet Simoné félbehagyott: közöttük volt Jézus Krisztus kínszenvedése, amelyet Anconában festett a San Nico-la-templom főoltára fölé; Lippo befejezte rajta, amit Simoné elkezdett; a művön azt a képet utánozta, ame­lyet Simoné a firenzei Santo Spirito káptalantermében festett és teljesen be is fejezett. A szóban forgó freskó hosszabb életre lett volna méltó, mint amilyet a szeren­cse megadott neki; ugyanis nagyon sok szép testtartású katonát és lovat lehetett látni rajta; az alakok különféle eleven mozdulatokat tettek, és álmélkodva tűnődtek rajta, hogy vajon az Isten fiát feszítették-e föl vagy sem. Lippo ugyancsak befejezte Assisiban, a San Francesco alsó templomában azt a néhány figurát, amelyet Simoné Szent Erzsébet oltáránál a kápolnák felé vezető ajtó mellett kezdett el; ezen megfestette Miasszonyunkat, Szent Lajos francia királyt és más szenteket, összesen nyolc térdig látható alakot, de ezek mind jók, és igen jól vannak színezve. Ezenkívül Simoné az említett kolostor nagy refektóriumában felül a falon sok kis jelenetet, to­vábbá egy keresztfa alakú felfeszített Krisztust festett, de ezek befejezetlenek, csak a rajzuk maradt meg, amint ma is látni, mégpedig vörös festékes ecsetvonalakkal az alapvakolaton; régi mestereink ugyanis ezzel a mód­szerrel kezdték el a freskókat, hogy munkát takarítsanak meg: vagyis beosztották az alapvakolaton az egész felü­letet, aztán megrajzolták ecsettel, egy kicsi rajzról má­solták le, amit ábrázolni akartak, mégpedig úgy, hogy arányosan fölnagyították a tervezett festményt. A leírt eljárással készült művön kívül más helyeken sok hason­lót láthatunk, sokat meg is festettek, de miután a freskó­réteg lemállott, csak a vörös rajz vonalai maradtak meg az alapvakolaton. De térjünk vissza Lippóra; meglehe­tősen jól rajzolt, mint albumunkban egy törökülésben olvasó remete képmása bizonyítja. Lippo tizenkét évvel élte túl Simonét, sok müvet alkotott egész Itáliában, fő­ként pedig két táblaképét említjük, amely a firenzei Santa Croce-templomban látható. A két testvér modora nagyon hasonlít egymáshoz, csak azon lehet megkülön­böztetni egyiket a másiktól, hogy Simoné művei alá a következő módon írta oda a nevét: „Simonis Memmi Senensis opus." (A sienai Simoné Memmi müve.) Lip­po viszont nem törődött vele, hogy amolyan otromba latin nyelven ír, amikor feltünteti a nevét, más módon írta, így: „Opus Memmi de Senis me fecit." (A sienai Memmo művei, ő csinált engem.) A Santa Maria No­vella káptalantermének homlokzati freskóján Petrarcán és Madonna Laurán kívül, mint fentebb mondottuk, Simoné ecsetjétől származik Cimabue, Lapo építész, Arnolfo, a fia, és maga Simoné arcképe is; a jeleneten látható XI. Benedek, tervisoni Domonkos-rendi szerze­tes ; ennek a pápának az arcképét Simoné sokkal régeb­ben kapta mesterétől, Giottótól - akkor, amikor Giotto visszatért az említett pápa székhelyéről, az avignoni ud­varból. Ugyanazon a helyen a pápa mellett ábrázolta Nicola da Prato bíborost, aki abban az időben Firenzé­be ment, mint a pápa követe, amiképp Giovan Villani is elmondja történetében. Simoné sírjára a következő fel­iratot vésték: „Simoni Memmio pictorum omnium om-nis aetatis celeberrimo. Vixit annos LX menses II. dies III." (Simoné Memmónak, minden kor minden festője közül a leghíresebbnek. Élt 60 évet, 2 hónapot és 3 na­pot.) Mint fentebb említett albumunkból látható, Si­moné nem volt nagyon kiváló a rajzban, de a természet találékonysággal áldotta meg, nagyon szeretett termé­szet után ábrázolni, és e tekintetben azon idők legjobb mesterének tartották, olyannyira, hogy Pandolfo Malatesta úr még Avignonba is elküldte, hogy fesse le messer Francesco Petrarcát, akinek kérésére azután Simoné saját nagy dicsőségére lefestette Madonna Laurát is."

Palazzo Publico, Siena


-vége simone martini (sánese) festő életrajzának-

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése