2010. április 19., hétfő

della Quercia (c.1367-1438)


Jacopo della quercia 1367 körül született, valószínűleg Querciegrossában, meghalt 1438-ban, Sienában. Életraj­zában Vasari helyesen emeli ki annak a szobrásznak a ki­vételes jelentőségét, aki csaknem száz esztendővel a két Pisano után, a quattrocento elején úttörő eredményekkel mozdította elő a gótikából kibontakozó reneszánsz művé­szet vívmányait, aki az új szobrászi formák erejét a ha­gyományos szépségek — például Andrea Pisano (máskép­pen Andrea da Pontedera) művészetének — hatásával egyesítette, és aki délen, Itáliában, azt jelentette az álta­lános fejlődés szempontjából, amit északon, Burgundiá­ban, Claus Sluter plasztikája. 





Ránk maradt fő művei: Ilaria del Carretto síremléke (márványszarkofág, 1405-1407, Lucca, San Martino) ; Madonna szentekkel (több­fülkés márvány oltár, 1410-es, 1420-as évek, Lucca, San Frediano); Fonté Gaia (főtéri közkút, márvány­szobrokkal és domborművekkel, 1408—1419, fennmaradt eredeti részletei: Siena, Palazzo Pubblico, másolata a kút eredeti helyén: Siena, II Campo) ; Keresztelőkút (már­ványfigurákkal és bronzreliefekkel, a mestertől a kút kon­cepciója, továbbá Keresztelő Szent János szobra és a Za­kariás kiűzetése a templomból domborműve származik; 1416—1430, Siena, Battistero, másképpen San Giovanni) ; Madonna két szenttel, próféták és bibliai jelenetek (templomkapuzat, kerek szobrokkal és domborművekkel, 1425—1438, Bologna, San Petronio). 
A firenzei Battiste­ro kapujának híres pályázatára készült domborműve saj­nálatosan nem maradt fenn, és így nem hasonlítható össze Brunelleschi és Ghiberti fennmaradt pályamüveivel. 
Va­sari tévedései közül lényegesek : a firenzei Santa Maria del Fiore-székes egyház Porta della Mandorlájának szobrászi díszét - még ha mesterünk közreműködött is benne - elsősorban mások, így mindenekelőtt Nanni di Banco ké­szítette; az említett híres pályázaton Donatello nem vett részt; az említett művészek közül Donato: Donatello, Filippo: Brunelleschi, Lorenzo: Ghiberti; a Vasaritól emlí­tett Quercia-tanítványok közül sem Matteo Civitali, sem Niccoló del? Arca nem voltak közvetlen tanítványai, csu­pán olyan késői követői, akik valóban sokat okultak Quercia műveiből, tehát Vasari itt — mint másutt is —, ha a tör­téneti tényben tévedett is, a művészeti fejlődés egymás­utánját jól látta. Mesterünk művészetét hazai közgyűjte­ményeinkben csupán néhány követőitől származó szobor­mű képviseli a budapesti Szépművészeti Múzeumban.
[Bibliográfia:  Ybl Ervin: Toscana szobrászata a  Quattrocentóban. Bp. 1930; ML címszava ( Ybl Ervin) ; Balogh Jolán: A Régi Szoborosztály kiállítása. Bp. 1956.]





"Tehát Andrea Pisano, Orcagna és más említett szobrá­szok után elsőként a Siena melletti Querciából szárma-zó Piero di Filippo mester fia, Jacopo kezdte bebizonyí­tani szorgos és igyekvő képfaragó-munkájával, hogy meg lehet közelíteni a természetet, s ugyancsak elsőként ő bátorította a többi szobrászt, ő keltette fel bennük azt a reményt, hogy bizonyos értelemben versengeni lehet a természettel. Első említésre méltó műveit tizenkilenc éves korában Sienában alkotta az alábbi esemény alkal­mából : a sienaiak Gian Tedesco, Saccone da Pietramala unokaöccse, és Giovanni d'Azzo Ubaldini kapitányok vezetésével hadjáratot indítottak a firenzeiek ellen; ám Giovanni d'Azzo megbetegedett a táborban, s miután visszavitték a városba, meghalt; a sienaiak fájlalták ka­pitányuk halálát, és fényes temetést rendeztek neki; fá­ból gúla alakú emelvényt építettek, s ennek tetejére fel­állították Giovanni d'Azzo életnagyságúnál nagyobb lo­vas szobrát, amelyet Jacopo igen körültekintően és lele­ményesen készített el. A munkához a következő mód­szert találta ki (előtte ezt senki sem ismerte): fadarabok­ból és deszkákból összerakta a ló és a lovas vázát, bebo­rította szénával és kóccal, az egészet kötéllel szorosan összekötözte, és gyapjúnyíradékkal, csirizzel, valamint enyvvel kevert agyagot rakott föl rá. Ami az ilyesfajta munkákat illeti, csakugyan ez volt és mindmáig ez a leg-jobb módszer, ugyanis az efféle művek, ha már elké­szültek és kiszáradtak, könnyűek, bár súlyosnak tetsze­nek, fehérre festve a márványhoz hasonlítanak, ráadásul nagyon kellemes látványt nyújtanak, amint ez Jacopo említett alkotása esetében is kitűnt. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy az ily módon az említett keverékből csinált szobrok a tiszta agyagból készültekkel ellentét­ben nem repednek meg. Manapság ezzel a módszerrel készítik el a szobrok modelljeit, ami fölöttébb meg­könnyíti a művészek munkáját, ugyanis szüntelenül ott áll előttük annak a szobornak a megfelelő méretű min­tája, amelyen éppen dolgoznak, így hát nem kis hálával tartoznak Jacopónak, hiszen a hagyomány szerint ő ta­lálta fel az új eljárást.
Ezután Jacopo Sienában még két táblaképet csinált hársfából, és oly gondosan faragta meg az alakok arcát, szakállát, haját, hogy mindegyikük csodálatos látványt nyújt. A táblaképeket a Dómban helyezték el, majd Ja­copo nem túlságosan nagy márványszobrokat készített néhány prófétáról, ezek az említett Dóm homlokzatán láthatók: tovább is dolgozott volna a Dóm műhelyében, ám Sienában több ízben zendülés tört ki, és a város a pestis, az éhség és a belviszály miatt siralmas helyzetbe jutott; a polgárok elűzték Orlando Malevoltit, Jacopo pedig az ő támogatásával végezte hazájában munkáját, amely tisztes nevet biztosított neki.
így hát elhagyta Sienát, és néhány barátja segítségé­vel Luccába költözött, s itt elkészítette a város ura, Paolo Guinigi nem sokkal azelőtt elhunyt feleségének szarkofágját a San Martino-templomban; a sír alapza­tára márványból füzérdíszt tartó puttókat faragott; oly gyönyörűen kidolgozta őket, hogy testük szinte eleven­nek tetszik; az említett alapzaton egy márványszarkofá­gon hihetetlen gonddal kifaragta Paolo Guinigi felesé­gének képmását; lábánál férje iránt tanúsított hűsége jelképeként ugyanabból a márványból készült kutya domborműve látható. 1429-ben, amikor Paolo eltávo­zott vagy inkább elűzetett Luccából, a város felszaba­dult, és a polgárok, mivel gyűlölték Guinigit, eltávolították helyéről a szarkofágot, s majdnem egészen tönk­retették. Ám a szép nőalak és a számos dísz iránt érzett tiszteletük mégis megfékezte dühüket, s ezért kis idő múltán a szarkofágot és a domborművet gondosan elhe­lyezték a sekrestye bejáratánál, s azóta is ott vannak, Guinigi kápolnáját pedig a város kápolnájává nyilvání­tották.


 Gaia kút, Siena (részlet)



Gaia kút, Siena (részlet)
Közben Jacopo Firenzébe ment, hogy bemutatkoz­zék, ugyanis megtudta, hogy a posztófinomító céh a San Giovanni-templom első kapujához hasonlóan, amelyet, mint említettük Andrea Pisano készített el, a másodikat is bronzdíszítéssel kívánja ékesíteni; Jacopo nagyon számított rá, hogy a szóban forgó munkával azt a mes­tert fogják megbízni, aki valamely jelenet bronz dom­borművön való ábrázolásával önmagáról és képességei­ről a legjobb képet nyújtja.


Így hát, amikor megérkezett Firenzébe, nemcsak a mintáját készítette el egy igen jól megformált jelenet­nek, hanem tökéletesen be is fejezte; műve annyira tet­szett, hogy ha nem olyan kiváló művészekkel kell ver­senyre kelnie, mint Donatello és Filippo Brunelleschi, akiknek a tudása az igazat megvallva fölülmúlta az övét, akkor ő kapott volna megbízást az említett nagy jelentő­ségű munkára. 
De nem történhetett így, Jacopo Bolo­gnába ment hát, és ott Giovanni Bentivoglio támogatá­sa révén a San Petronio-templom építészei rábízták a márvány főkapu elkészítését; Jacopo német stílusban végezte a munkát, ugyanis nem akarta, hogy a főkapu elüssön a templom már befejezett részeitől; a párkányt és lunettát tartó pilaszterek közül azokra, amelyeken még nem volt díszítés, különféle jeleneteket faragott mérhetetlen odaadással; tizenkét évig dolgozott rajtuk; a lehető legszorgosabban és leggondosabban saját kezé­vel készítette el az említett kapukeret valamennyi levél­díszét és egyéb ékítményét. A főpárkányt és lunettát tartó pilaszterekre öt-öt, a főpárkányra ugyancsak öt, tehát összesen tizenöt jelenetet faragott. 



Mind a tizenöt lapos dombormű, a jelenetek ószövetségi történeteket ábrázolnak, mégpedig az ember teremtésétől az özönví­zig és Noé bárkájáig; Jacopo e müvével nagy szolgálatot tett a szobrászatnak, hiszen az antik szobrászok idejétől fogva mindaddig senki sem készített lapos dombormű­vet, s ez a művészet inkább elveszett, mintsem feledés­be ment. Jacopo a főkapu boltozatát három életnagysá­gú szoboralakkal ékesítette; az első igen szépen ábrázol­ja Miasszonyunkat karján a kisdeddel, a második Szent Petroniust, a harmadik pedig egy másik szentet; e figu­rák nagyon jól vannak elrendezve, testtartásuk is szép; így aztán a bolognaiak, akik úgy vélték, hogy a sienai Agostino és Agnolo régi stílusú márványfaragványainál - ezek a város San Francesco-templomának főoltárán láthatók - senki sem alkothat különbet, sőt velük egyen-rangút sem, igen nagyot tévedtek, hiszen Jacopo művei sokkal szebbek voltak.
Ezután Jacopót visszahívták Luccába, s ő szívesen eleget tett a hívásnak; a San Friano-templomba Federigo di Maestro Trenta del Veglia részére márványtáblát faragott, amely a Szüzanyát ábrázolja karján a Kisded­del, valamint Szent Sebestyént, Szent Luciát, Szent Je­romost és Szent Zsigmondot; a figurák jó stílusban ké­szültek, kecsesek és kitűnő vonalúak; a féldomborművű oltár lábazatán minden szent alatt életének egy-egy jele­nete látható; mindez nagyon tetszetős és kellemes hatá­sú volt. Jacopo ugyanis, amint kiváló művészhez illik, úgy formálta meg az alakokat, hogy síkba menjenek át, és minél kisebbek, annál laposabbak legyenek. Két nagy kőlapon életnagyságú képet faragott az oltár megrendelőjéről, Federigóról és feleségéről; kettejük síremlékére szánta őket; ezzel is biztatta a többi szobrászt, hogy új módszerek alkalmazásával alkossanak szebb és kecse­sebb műveket; a kőlapokra a következő szavakat véste: „Hoc opus fecit Jacobus magistri Petri de Senis 1422."



Később Jacopo Firenzébe utazott, s a Santa Maria del Fiore-templom építői, mivel sok jót hallottak róla, megbízták, hogy az említett templomnak az Annunziata felé néző kapuoromzatát díszítse márvány dombormű­vekkel ; a mester az egyik mandorlán megfaragta a Ma­donnát, amint az angyalok kara zeneszóval, énekelve a mennybe viszi; az alakok testtartása és mozdulatai olyan szépek, szemlátomást olyan lendületesen, olyan erővel teljesen repülnek, hogy hozzájuk hasonlót mű­vész még nem alkotott. A Madonna ugyancsak olyan kecses és tisztes öltözetet visel, hogy különbet el se le­hetne képzelni, ruhája ráncainak hajlata nagyon szép és puha, köntösének redőzete a födetlen testrészeken kívül az eltakart test minden mozdulatát jól érzékelteti; a Madonna alatt Szent Tamás látható, amint átveszi a vezeklőövet. Elég az hozzá: Jacopo mindezt négy év alatt készítette el, mégpedig olyan tökéletesen, ahogyan csak tudta, hiszen nemcsak önnön természete sarkallta jó munkára, hanem a Donatóval, Filippóval és Lorenzo di Bartolóval való vetélkedés is - mivel már látta e három mester néhány sokat dicsért művét - arra késztette, hogy igyekezzen minél kiválóbbat alkotni; Jacopo tehát olyannyira megfeszítette minden erejét, hogy napjaink modern művészei is ritka szépnek tartják ezt a művét. A Madonna másik oldalára Szent Tamással szemben Jacopo egy medvét faragott, amint fölmászik egy körte­fára; erről a szeszélyes ötletről akkoriban sok mindent beszéltek, mi is elmondhatnánk róla egyet-mást, de in­kább elhallgatom észrevételeimet, hadd higgyen és gon­doljon róla mindenki azt, amit akar.
Ezután Jacopo szerette volna viszontlátni hazáját, s ezért visszatért Sienába; mikor megérkezett a városba, amint kívánta, honfitársai lehetőséget adtak neki, hogy szülőhelyén is valamilyen dicséretre méltó művel örökítse meg saját emlékét. Siena város vezetői elhatározták ugyanis, hogy igen gazdag márványdíszítéseket rakatnak arra a kútra, amelyet 1343-ban Agnolo és Agostino sienai mesterek építettek a főtéren; a munkával Jacopót bízták meg, és kétezer aranytallért fizettek érte  neki; a mester elkészítette a mintát, majd márványt hozatott és dologhoz látott; amikor elkészült, honfitársai oly nagyon meg voltak elégedve művével, hogy azontúl nem Jacopo della Querciának, hanem Jacopo della Fon­ténak nevezték.
Jacopo a dombormű közepén a város külön oltalmazójának, a dicsőséges Szűz Máriának a többi figuránál valamivel nagyobb és utánozhatatlan bájjal megfaragott alakját helyezte el. A Madonnát a hét sarkalatos és alap­erény veszi körül; fejük kecses és kellemes benyomást tesz, arcuk szép, és némely vonásukon látszik, hogy Ja­copo hovatovább rájött a jó munka titkára, megismerte a művészet nehezét, megtanulta, miképpen lehet kecses formát adni a márványnak, szakított azzal az ósdi stílus­sal, amelyet a vaskos és teljesen esetlen figurákat faragó szobrászok eladdig követtek; alakjainak teste szinte lágynak, elevennek hat; Jacopo nagy türelemmel és ki­finomult érzékkel munkálta meg a márványt. Néhány ótestamentumi jelenetet is megmintázott, például az ősszülők teremtését és a bűnbeesést a tiltott gyümölcs­csel; ez utóbbi jelenet nőalakjának arca olyan szép és olyan bájos, és oly tiszteletteljes mozdulattal nyújtja az almát Ádámnak, hogy ősatyánkon látszik: képtelen visszautasítani; ráadásul a mű többi részén is válogatott szépségekben gyönyörködhetünk, szépséges kisfiúkban, oroszlánokban, rókákban - ezek egyébként a város cí­merében is megtalálhatók -; az említett ékítményeket Jacopo szeretettel, ügyesen, biztos kézzel faragta meg; tizenkét évig dolgozott rajtuk.
Ugyancsak az ő kezétől származik a Dóm alatti Szent János-keresztelőkápolnában három igen szép bronz féldombormű, amely Keresztelő Szent János életéből vett jeleneteket ábrázol, valamint az említett jelenetek kö­zött látható néhány rőfnyi magas, igazán szép és dicsé­retre méltó bronzszobor. így hát Jacopo kiváló művei­vel és kifogástalan erkölcsös életével kiérdemelte, hogy Siena város tanácsa lovaggá, majd nemsokára a Dóm gondnokává nevezze ki. E hivatalát oly lelkiismeretesen látta el, hogy a templom épülete sem előtte, sem utána nem volt olyan jó állapotban, ugyanis - bár gondnokká való kinevezése után csupán három évig élt - sok hasz­nos és dicséretre méltó karbantartó munkát elvégezte­tett.
Jacopo csak szobrász volt, mindazonáltal elég jól raj­zolt, ez albumunkban található néhány rajzából is lát­szik, amelyek inkább miniatúrafestő, mintsem szobrász műveinek tetszenek. Fentebb látható arcképét Domenico Beccafumi sienai festőtől kaptam, aki nagyon sok mindent elmondott nekem Jacopo tehetségéről, jóságá­ról és nemeslelkűségéről. Jacopo mestert végül is elnyűtte a fáradság és a szüntelen munka, és hatvannégy éves korában elhunyt; barátai, rokonai, sőt összes pol­gártársai megsiratták és nagy tisztességgel temették el szülővárosában, Sienában. Az igazat megvallva bizony fölöttébb szerencsés ember volt, hiszen rendkívüli ké­pességeit elismerték hazájában; ugyanis ritkán fordul elő, hogy a tehetséges embereket hazájukban mindenki szeresse és megbecsülje.


Jacopo tanítványa volt Matteo luccai szobrász; ő épí­tette 1444-ben a luccai Domenico Galigano megrende­lésére a San Martino-templom nyolcszögű márványká­polnáját, itt helyezték el azt a Szent Keresztet ábrázoló művet, amelyet a hagyomány szerint csodálatos módon Nikodémusz faragott, a Megváltó hetvenkét tanítvá­nyának egyike, az említett kápolna igazán nagyon szép és arányos. Ugyancsak Matteo készített egy három rőf magas Szent Sebestyén-szobrot is; ez a mű igen szép, a mester nagyon jól tervezte meg, lelkiismeretesen dol­gozta ki, s a szent alakját szép testtartásban mintázta meg. Annak a templomnak, amelyben állítólag Szent Regulus nyugszik, egyik oltára ugyancsak az ő alkotása: ennek három fülkéjében egy-egy igazán szép szobor lát­ható; a San Michele-templom három márványfigurával díszített oltára szintén az ő keze alól került ki, nemkü­lönben az a Miasszonyunk-szobor, amely ugyanezen templom külső falának egyik sarkán áll; mindez azt bi­zonyítja, hogy Matteo erejét megfeszítve igyekezett méltónak bizonyulni mesteréhez.
Niccolo Bolognese szintén Jacopo tanítványa volt; ő fejezte be, mégpedig csodálatos művészettel, azt a már­ványkoporsót, amelyet Nicola Pisano kezdett el Bolo­gnában, és amelyben Szent Domonkos teste nyugszik. E munka révén nemcsak haszonra, hanem tisztes névre is szert tett, ugyanis azontúl mindig Niccolo dell'Arca mesternek nevezték. 1460-ban fejezte be az említett művet, utána egy négy rőf magas bronz Miasszonyunk­ szobrot készített, s ezt 1478-ban elhelyezte annak a pa­lotának a homlokzatán, amelyben jelenleg a bolognai legátus székel. Tehát ő is jeles mester, a sienai Jacopo della Quercia méltó tanítványa volt. (Vasari: La Vita)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése