Arnolfo di Cambio (1245-1300)

Arnolfo di Cambio, vagy más néven Arnolfo di Lafo körülbelül 1245-ben született a toszkánai Valdelsában, és 1300-ban vagy 1302-ben halt meg Firenzében. Életrajzát Vasari az előző századok itáliai építészetének áttekintésével kezdi, ebben helyesen emel ki jelentős emlékeket, de tévesen datálja és attribuálja azok legnagyobb részét. Folytatja az ugyancsak tévesen a mes­ter apjának tartott Jacopo Tedesco építésznek hatalmas, ám teljes egészében tőle önkényesen konstruált munkássá­gának ismertetésével, de közben a jelentős emlékek (első­sorban az assisi San Francesco) kiválasztásában, sőt le­írásában is helyesen jár el, például a technikai fejlődés fon­tos állomásait is jól határozza meg. Csupán ezek után tér rá Arnolfo életmüvének pályarajzára; helyesen tartja őt, az antikvitás emlékein iskolázott mestert, az itáliai gótika sajátos stílusát remekművű épületek során kialakító és így a reneszánsz architektúráját sokban előkészítő nagy mű­vésznek. 

 Arnolfo di Cambio:Santa Maria del Fiore, Firenze (rekonstrukció model)

Ugyancsak jó szemmel értékeli Arnolfo egyéni fejlődésében Róma — Toszkána mellett - döntő jelentőségű szerepét is, hiszen a nagy hagyományú márványfaragó és mozaikrakó római Cosmata dinasztia is hozzájárult stílu­sának alakulásához. Végre helyesen érez rá — ha nem is mondja ki — a Giotto életmüvével való párhuzamosságra ; erre utal lényegében a Cimabuéval való összevetés is. Ar­nolfo kezdetben Nicola Pisano toszkánai műhelyében ké­pezte ki magát; itt valóban működött egy Lapo di Ricevuto nevű munkatárs is, mint ahogyan volt egy Lapo nevű duecento építész is : talán ezek is hozzájárultak a család­név alábbiakban ismertetendő eltévesztéséhez.

Mesterünk ránk maradt fő művei: az építészetben a firenzei Santa Croce (1295-töl), a firenzei Santa Maria del Fiore-dóm 1296-tól; ezt őutána Francesco Talenti folytatta a tre­cento első felében, majd Brunelleschi kupolája koronázta meg a quattrocentóban.

Arnolfo Di Cambio - "Szomjazok" (Perugia, Galleria Nazionale dell'Umbria, 1281)

Itt kell megjegyeznünk, hogy a firenzei katedrális a quattrocento elejéig a Santa Reparata régi nevét viselte, és hogy jelenlegi homlokzata nem más, mint eléggé gyenge múlt századi rekonstrukció, a Palazzo Vecchio (más nevén a Palazzo della Signoria, 1298-tól.
  

 Firenze, Battistero

A firenzei Battisterót, a San Giovanni templomot Arnolfo csupán restaurálta; a szobrászatban : a perugiai közkút, a Fontana Maggiore egyes figurái és első­sorban a híres „szomjazok", ezek még a Pisano-műhellyel kapcsolatosak, és egy másik kúthoz tartoztak; az orvietói San Domenicóban De Braye bíboros síremléke (1282), a római San Paolo fuori le murában (1285) és a Santa Ce­ciliában (1295) a tabernákulumok — ez utóbbi két helyen Cavallinival együtt dolgozott; a római Santa Maria Maggioréban a Presepio (betlehemi jászol) kápolnájának és a 

Róma, Santa Maria Maggiore a Presepio (betlehemi jászol)

San Pietróban VIII. Bonifác pápa sír kápolnájának fennmaradt töredékei (mindkettő 1300.körül). Ezek a plasztikák tették öt a protoreneszánsz leggörögebb szobrá­szává, ezekben érvényesült ösztönös érzéke az antik szob­rászat monumentalitása iránt a legnyilvánvalóbban. Va­sari tévedései a hajdani építész egyéniségek (pl. Buono) életművének teljesen eltúlzott rekonstrukcióiban tetőznek. Sajátosan mutatkozik meg az érdemes szerző szépítő tö­rekvése Arnolfo családnevének téves közlésében: nem „di Lapo", hanem „di Cambio" a helyes. Vasari a neves firen­zei Lapo családból való származtatásával a mester nemesi származását óhajtotta hangsúlyozni. További tévedése: a Santa Maria Novella kerengőjének kápolnájában, a Cap-pella degli Spagnuoliban nem Simoné Martini, hanem Andrea di Firenze (másképpen Andrea Buonaiuti) örökí­tette meg a firenzei Dóm tervezett képét.

 VIII. Bonifác pápa síremléke, Róma, Vatikán

Megjegyezzük, hogy az itt és másutt sokszor említett "röf" a mai mértékegység szerint 58 centiméternek felel meg. Vasari biográ­fiája tanúságot tesz a szerzőnek az ö korában kivételes tö­rekvéséről a források (pl. Giovanni Villani krónikája) és az emlékek (pl. az assisi templomkomplexum) közvetlen megvizsgálására, és egyben arról a szemléletéről is, amely a maga korában ugyancsak párját ritkító értékeléssel kö­zeledik a középkor (romanika és gótika) művészetéhez, mondván, hogy a „barbárok", azaz a gótikus stílus itáliai mesterei, „jót" akartak, ha nem érték is el. 

Végre felette jellemző Vasarira az ö arezzói lokálpatriotizmusából kö­vetkező és a többi életrajzban is folyton visszatérő tenden­cia : a szülőváros műemlékeivel való fokozott foglalkozás. Fel kell figyelnünk arra is, hogyan elégedetlenkedik az életrajz vége felé a művészet emlékeit semmiképpen sem méltón megőrző és fenntartó hatóságok — egyházi és világi fórumok — eljárásával: a modern műemlékvédelem őseként jelentkezik ezekben a sok más biográfiában is visszatérő sorokban. Összefoglalásképpen : kétségtelen, hogy noha Va­sari Arnolfo di Cambiót inkább építészként, mint szob­rászként méltatja, mégis tudatában volt a mester úttörő munkásságának, és életrajza tanúságot tesz a duecento és a trecento fordulóján remekműveket alkotó művész nagy­ságáról.

Bibliográfia: Vayer Lajos: Masolino és Róma. Bp. 1962 vonatkozó részletei; ML címszava (szerzőnév nél­kül) ; Ybl Ervin: A gótikus szobrászat Olaszországban. Bp. 1923.

Szószék, Bazilika, di San Giovanni, Róma

Bazilika, di San Giovanni, Róma

"Amikor az életrajzok bevezetésében némely régi, de nem antik stílusú épülettel foglalkoztam, nem említet­tem építészeik nevét, ugyanis nem tudom, kik emelték őket; Arnolfo életrajzának bevezetésében is felsorolok majd néhány olyan épületet, amely az ő idejében vagy valamivel előtte készült, s amelyekről hasonlóképpen nem lehet tudni, hogy kik voltak a mestereik. Ezt köve­tően pedig azokat veszem sorra, amelyeket ugyanazok­ban az időkben emeltek, de amelyekről tudjuk, kik vol­tak építészeik, vagy azért, mert ez nagyon jól kitűnik az épületek stílusából, vagy azért, mert a műveken olvas­ható feliratok és emléktáblák tájékoztatnak róla. Mind­ezt nem szándékom ellenére teszem, ugyanis, jóllehet a szóban forgó épületek stílusukat tekintve se szépnek, se jónak nem mondhatók, csupán igen nagyok és pom­pásak, mindazonáltal figyelemreméltók. Tehát Lapo és fia, Arnolfo idejében sok olyan jelentős épületet emeltek Itália földjén és rajta kívül, amelyeknek építészeit nem tudtam földeríteni, ilyenek például Szicíliában a monrealei apátság, a nápolyi Piscopio, a paviai Certosa, a milánói Dóm, a bolognai San Pietro- és San Petronio-templom és sok más Itália-szerte látható, hihetetlen költséggel készült épület. Miután ezeket az épületeket, nemkülönben azon idők sok, főként ravennai szobor­müvét megtekintettem és alaposan szemügyre vettem, és sohasem találtam rajtuk alkotó mesterük semmiféle emlékét, de igen sokszor még azt sem állapíthattam meg, hogy melyik évben készültek, akarva-akaratlan csodálkoznom kellett ama kor fiainak félszegségén, s azon, hogy mily kevéssé vágytak a dicsőségre.

 Milánó, Dóm

Szent Domonkos szarkofágja, Bologna

De visszatérve tárgyunkhoz: a fent említett épületek elkészül­te után néhány emelkedettebb szellem is született, s ezek, ha nem találtak is rá a jóra, mindazonáltal igye­keztek rátalálni. Az első közülük Buono, akinek nem tu­dom sem születési helyét, sem vezetéknevét, mert ő ma­ga, ha említést tett magáról valamelyik művén, a kereszt­nevén kívül semmi mást nem tüntetett fel. Buono szob­rász és építész volt, először Ravennában dolgozott, sok palotát és templomot épített, és néhány szobrot faragott megváltásunk ezeregyszáz-ötvenkettedik esztendejében, művei révén hírnévre tett szert, ezért Nápolyba hívták, s ott megépítette a Castel Capoano és a Castel dell'Uovo alapját, bár amint el fogjuk mondani, ezeket mások fejezték be, majd Domenico Morosini velencei dózse idejében megépítette, mégpedig nagy előrelátással és ítélőképességgel, a San Marco harangtornyát; ezt olyan jól alácölöpöztette, és olyan jó fundamentumot csinált neki, hogy sohase mutatkozott rajta egyetlen repedés se, ellentétben azzal a nagyszámú épülettel, amelyet őelőtte építettek Velencében, s amelyeken, akárcsak azelőtt, most is lehet repedéseket látni. Talán tőle tanulták a ve­lenceiek nagyon szép és nagyon gazdag épületeik alapo­zásának tudományát, mindmáig használatos módszerét, amelyeket nap nap után pompás stílusban építenek fö­löttébb nemes városukban. Igaz ugyan, hogy ezen a tor­nyon sem stílusát, sem díszítését, egyszóval semmilyen tulajdonságát tekintve sem találunk semmi jót, amit kü­lönösebben dicsérni lehetne. 1154-ben fejezték be IV. Anasztáz és IV. Hadrianus pápasága idején. A pistoiai Sant'Andrea-templom ugyancsak Buono építménye, és az ő műve az a kapu fölötti márvány párkánygerenda is, amely tele van gót stílusban készült figurákkal; a mester belevéste a nevét és azt az évet is, amikor készítette, vagyis az 1166. esztendőt.

Szent Péter Bazilika, Róma, Vatikán

Szent Péter Bazilika, Róma, Vatikán

 Szent Péter bazilika, Róma, Szent Péter

Ezután Firenzébe hívták, ott megrajzolta a Santa Maria Maggiore-templom kibőví­tésének tervét, s valóban e szerint végezték el a munkát; ez a templom akkoriban a városon kívül volt, és nagyon nagy megbecsülésnek örvendett, egyrészt azért, mert sok évvel azelőtt Pelagius pápa szentelte fel, és ami a nagyságot és a stílust illeti, a templomépület nagyon is jól meg volt szerkesztve. Ezután az arezzóiak hívták meg városukba Buonót, s ott felépítette Arezzo uralko­dóinak régi lakóhelyét, vagyis gót stílusú palotáját, mel­lette pedig harangtornyot emelt; az említett épületet, amely abban a stílusban elég jól sikerült, 1533-ban le­bontották, mert a város erődjével szemben állt, és na­gyon közel volt hozzá. Ezek után az építészet mestersé­ge egy bizonyos (azt hiszem) német nemzetiségű Guglielmo művei révén valamelyest javulni kezdett; emeltek néhány nagyon drága és egy kicsit jobb stílusú épületet; ugyanis ez a Guglielmo, amint beszélik, 1174-ben Bonanno szobrásszal együtt elkészítette Pisában a Dóm harangtornyának alapját, amelyre néhány szó van rá­vésve, nevezetesen az, hogy „A. D. 1174 Campanile hoc fűit fundatum, mense Augusti". (Ezt a harangtornyot az Úr 1174. évében, augusztus havában alapozták.) De a két építésznek nem volt nagy gyakorlata abban, hogy hogyan kell Pisában alapozni, és nem cölöpözték alá a fundamentumot, ahogy kellett volna, ezért mielőtt az építmény magasságának közepét elérték, a torony oldalt dőlt, elhajolt a gyengébbik része felé, olyannyira; hogy az említett harangtorony azon az oldalon, ahol az alapo­zás megsüppedt, hat és fél rőffel eltér a függőlegestől, ez lent kevés ugyan, de a magasban nagyon feltűnő; az emberek csodálkoznak, ha megnézik: hogyan lehet, hogy nem dől le és nem repedezik; ennek az az oka, hogy az épület kívül is, belül is kör alakú, olyanformán falazták, mint valami kútgödröt, s úgy kötődnek egy­máshoz a kövek, hogy szinte lehetetlen volna összedől­nie, s a föld fölé három rőf magasságban emelt alapozással igen nagy mértékben megtámogatták; ezt, amint látható, a harangtorony süllyedése után készítették a to­rony támasztékaként.

Biztos vagyok benne, hogy ha négyszögletes volna, ma már nem állna, ugyanis a négy­szögek sarkai, amint nagyon gyakran látható, annyira kifelé szorítanák, hogy összedőlt volna. A bolognai to­rony, a Carisenda, négyszögletes ugyan, ferde is, és mégsem dől le, de ez csak azért lehetséges, mert a to­rony vékony, nem annyira ferde, nem terheli olyan nagy súly, mint az előbbi harangtornyot, amelyet csu­pán furcsa sajátosságaiért dicsérnek, nem azért, mintha tervrajza vagy stílusa szép volna, hiszen aki látja, nem hiszi el, hogy bármiféleképpen megállhat az alapzatán. Az említett Bonanno, miközben felépítette a szóban forgó harangtornyot, 1180-ban a pisai Dóm bronz főka­puját is elkészítette; ezen a következő betűk olvashatók: „Ego Bonannus Pis. mea arte hanc portám uno anno perfeci tempore Benedicti operarii." (Én, a pisai Bo­nannus, művészetemmel egy év alatt elkészítettem ezt a kaput, Benedictus építőmester idején.) 


Azután a San Giovanni Laterano falain, amelyeket régi romok kövei­ből raktak III. Lucius és III. Orbán pápa idejében, amikor Orbán pápa megkoronázta Frigyes császárt, lát­ható, hogy a művészet továbbfejlődött, ugyanis némely kápolnácska, mely, mint említettük, romokból épült, elég értelmesen van megtervezve, és egynéhány dolog önmagában is méltó az említésre; többek között az, hogy a boltíveket az épület tartóoszlopainak kisebb megterhelése érdekében kis csövekből csinálták, és ama idők ízlésének megfelelően nagyon dicséretre méltó stukkófelosztásokat alkalmaztak rájuk. A templom pár­kányain és más részein látható, hogy a mesterek egy­mást segítették a jó megoldás megtalálásában. Ezután III. Ince a Vatikán-hegyen két palotát építtetett, még­pedig aszerint, amit még látni lehet belőlük, nagyon jó stílusban, ugyanis a többi pápa lebontatta, főként V.Miklós; ő lebontatta és újraépíttette a palota nagyobbik részét; erről nem is mondok többet, csak annyit, hogy a paloták egy része a Torrione Tondóban, egy része a San Pietro régi sekrestyéjében látható.

Ez a III. Ince, aki ti­zenkilenc évig uralkodott és nagy örömét lelte az épít­kezésben, Rómában sok épületet emeltetett, közülük a Marchionne arezzói építész és szobrász terve alapján készült Tőrre de Conti a legfontosabb, amelyet a pápa vezetékneve után neveztek így, ugyanis ez volt családjá­nak a neve. Ugyanez a Marchionne fejezte be III. Ince halálának évében az arezzói plébánia épületét, hasonló­képpen a harangtornyot; az említett templom homlok­zatán három oszloprendből álló faragványt készített, mégpedig úgy, hogy egyiket a másik fölé helyezte; nemcsak az oszlopfők és az oszlopok lábazatainak stílu­sa, hanem az oszlopok törzse is nagyon változatos, ezek közül ugyanis némelyik vastag, némelyik vékony, né­melyek kettesével, némelyek pedig négyesével vannak összekötve. Továbbá némelyek szőlőhajtások módjára tekerednek össze, mások valamilyen alakot ábrázolnak, és különféle faragványok láthatók rajtuk. Marchionne itt sok különféle állatot is megmintázott, ezek a hátukon tartják az oszlopok súlyát, s mindegyik az elképzelhető legfurcsább és legkülönösebb ötletekre vall, és nemcsak a régi jó stílus ellen vét, hanem szinte minden helyes és megfelelő arány ellen. De mindennek ellenére, ha valaki alaposan szemügyre veszi az egészet, láthatja, hogy Marchionne erejét megfeszítve igyekezett jót csinálni, és talán arra gondolt, hogy ebben a stílusban és ebben a szeszélyes különféleségben meg is találta a jót. Ugyanő az említett templom kapuja fölötti boltívet gótikus fara­gással díszítette; az igen nagy méretű féldombormű az Atyát ábrázolja néhány angyallal. A mester bevéste a boltívbe a tizenkét hónapot, alatta kerek betűkkel, ahogy szokták, föltüntette a nevét és az évet, vagyis az MCCXVI. esztendőt.

Róma, San Giovanni, ereklyetartó oltár

Azt beszélik, hogy Marchionne ugyancsak III. Ince pápa megbízásából építette Rómá­ban a Borgo Vecchióban a San Spirito in Sassia-kórház és templom régi épületét, ahol még most is látni valamit a régiből. A régi templom napjainkig megvolt, de a Farnese családból származó III. Pál pápa mostanában na­gyobb szabású terv alapján, gazdagabb díszítéssel kor­szerűsítette. Az ugyancsak római Santa Maria Maggiore-templom márvány kápolnája is Marchionne műve; itt elkészítette, megfaragta Jézus Krisztus jászolát, és III. Honorius pápa természet utáni képmását, akinek síremlékét ugyancsak ő csinálta az akkoriban Itália-szerte közönségesen használatos stílustól nagyon is elté­rő s annál valamelyest jobb díszítésekkel. Ugyanazok­ban az időkben szintén Marchionne készítette a bolo­gnai San Pietro-templom oldalkapuját, amely rendkívül gondos munkának számított akkoriban a rajta látható számos faragással, például az oszlopokat tartó szabadon álló oroszlánokkal, s a súlyok alatt görnyedő teherhordó emberekkel és különféle állatokkal. Marchionne a felső boltíven változatos és ötletes formában ábrázolta dom­borművön a tizenkét hónapot, és feltüntette rajta min­den hónap égi jegyét; ennek a műnek azokban az idők­ben alighanem csodájára jártak. Ugyanazokban az esz­tendőkben, minthogy leírták Szent Ferenc szerzetes­rendjének szabályzatát, amelyet az említett III. Ince pápa az 1206. esztendőben erősített meg, nemcsak Itáli­ában, hanem a világ összes részén olyannyira megnöve­kedett mind a vallásosság, mind a szerzetesek száma, hogy szinte nem akadt olyan jelentősebb város, amely igen nagy költségen ne épített volna templomokat és kolostorokat nekik, mindegyik tehetsége szerint.

Ezért hát két évvel Szent Ferenc halála előtt Elia fráter, ami­kor gvardián volt Assisiban, a Szent pedig, a rend gene­rálisa, távol járt prédikálni, templomot építtetett Mi­asszonyunk tiszteletére; midőn Szent Ferenc meghalt, az egész kereszténység összegyűlt, hogy megnézze Szent Ferenc holttestét, hiszen halálában és életében egyaránt Isten kedvelt gyermekének ismerték; és min­den ember a maga tehetsége szerint alamizsnát adott a szent helynek; ezek után pedig elhatározták, hogy az említett templomot, amelyet Elia fráter kezdett el, sok­kal nagyobbra és pompásabbra építik. De kevés jó épí­tész volt, és az elkészítendő műhöz kitűnő építész kel­lett, ugyanis igen magas dombra kellett építeni, amely­nek tövében a Tescio nevű hegyi patak folyik; ezért hosszú tanakodás után Assisiba hívatták az akkoriban feltalálható építészek közül a legjobbat, a német Jacopo mestert; ő pedig megtekintette a helyet, és meghallgatta az atyák szándékát, akik e célból Assisiban általános káptalant tartottak, és igen szép templom- és kolostor­épületet tervezett, mégpedig úgy, hogy a tervrajzon há­rom szintet jelölt ki; az egyiknek a föld alá kellett kerül­nie, a másik kettő templomul szolgált, ezek közül az egyiket, az első emeletit, térnek szánták, amelyet igen nagy oszlopcsarnok vesz körül, a másikat templomnak; úgy tervezte, hogy az elsőből nagyon kényelmes lépcsőn lehessen fölmenni a másodikba, a lépcsőt, mégpedig kétágút, a főkápolna körül akarta elhelyezni, hogy ké­nyelmesebben lehessen fölmenni a második templom­ba; ennek a mester kereszt alakot adott, ötször olyan hosszú volt, mint amilyen széles, s az egyik hajót a má­siktól nagy kőpillérekkel választotta el, föléjük egy-egy pillér közé igen erős íveket emelt keresztboltozat alak­ban. Tehát az ily módon megrajzolt terv alapján elkezd­ték ezt a valóban hatalmas épületet, és minden részét így is csinálták meg, kivéve a fenti boltvállakat, ame­lyeknek közre kellett fogniuk a tribunát és a szentélyt, és amelyekre a keresztboltozatokat kellett helyezni, mert nem úgy építették meg őket, ahogy a mester akar­ta, hanem félig domború dongaboltozat formájában, hogy erősebbek legyenek.

Ezután az alsó templom szentélye elé oltárt építettek, és amikor befejezték, ünnepélyesen elhelyezték alatta Szent Ferenc testét. És mivel a sír, amely a dicsőséges szent testét őrzi, az első, vagyis a legalsó templomban van, ahova soha senki sem megy le, és amelynek ajtói be vannak falazva az említett oltár körül, a szóban forgó helyen igen nagy vasrácsok vannak, gazdag márvány- és mozaikdíszítéssel, amelyek lefelé néznek. A templom falai mellett az egyik oldalon két sekrestye és egy igen magas, vagyis ötször olyan ma­gas, mint széles harangtorony áll; ennek tetején nagyon magas, nyolchomlokzatú piramis volt, de levették róla, mert félő volt, hogy ledől. A német Jacopo mester te­hetsége és Elia fráter buzgalma jóvoltából ez az egész mű nem több mint négy év alatt épült fel. A fráter halá­la után, nehogy ez a nagy épület romba dőljön, a temp­lom köré tizenkét erős támpillért emeltek, és mind­egyikbe egy-egy csigalépcsőt építettek, amely a földtől a tetőig halad. Azután idő múltával nagyon sok kápolnát és más igen gazdag díszítést építettek ide, amelyekről nem is kell többet mondanom, hiszen jelenleg éppen elég van még a templom körül, főként pedig azért nem, mert mindenki láthatja, hogy Jacopo mester kezdemé­nyezését milyen hasznos, díszes és szép művekkel bőví­tette sok pápa, bíboros, herceg és egész Európa sok más nagy személyisége. Mármost, hogy visszatérjünk Jaco­po mesterhez, ő az említett mű jóvoltából nagy hírnévre tett szert Itália-szerte, és Firenze akkori uralkodója a városba hívatta; itt olyan szívesen fogadták, hogy annál szívesebben nem is lehetett volná, bár a firenzeiek szo­kásuk szerint, amely régebben még általános volt, meg­rövidítették a nevét, és nem Jacopónak, hanem Lapó­nak nevezték egész élete folyamán, ugyanis azontúl egész családjával együtt mindig az említett városban la­kott.

Bár különböző időpontokban elment Toszkána egyik-másik városába, és sok épületet épített, például Casentinóban a Poppi palotát, annak a grófnak a részé­re, akinek a szép Gualdrada volt a felesége, és aki hozományként kapta Casentinót ; az arezzóiak részére a püs­pöki palotát és a Pietramala uraságok Palazzo Vecchióját, de mindig Firenzében lakott, s itt 1218-ban megala­pozta a Ponte alla Carraia pilléreit, amelyet akkor Ponte Nuovónak hívtak; két év alatt el is készítette őket, majd rövid idő alatt megcsinálták a híd többi részét is, még­pedig, ahogy akkoriban szokták, fából. 1221-ben Lapo megrajzolta a San Salvadoré del Vescovado- és a San Michele-templom tervét a Piazza Padellára ; ezeket az ő elgondolása szerint kezdték el ; néhány szobrot is felállí­tottak bennük, amelyek stílusa megfelelt a kor ízlésé­nek. Később Lapo elkészítette a város csatornázási ter­vét, kikövezte a San Giovanni teret, és a milánói messer Rubaconte da Mandella idejében felépítette azt a hidat, amely a szóban forgó mestertől nyerte nevét ; föltalálta az útkövezés nagyon hasznos módszerét, azelőtt ugyan­is csak téglával rakták ki az utakat, megcsinálta a Po­destà jelenlegi palotájának modelljét, amelyet annak idején az elöljárók részére építettek. Végül Manfredi megbízásából elküldte Szicíliába, a monreali apátságba Frigyes császár sírjának modelljét, aztán meghalt; Arnolfóra, fiára és örökösére nem kevesebb atyai erényt, mint vagyont hagyott.

Ez az Arnolfo, aki tehetségével legalább annyira hoz­zájárult az építészet fejlődéséhez, mint Cimabue a fes­tészetéhez, 1232-ben született; amikor apja meghalt, harmincéves volt tehát, és igen nagy tekintélynek ör­vendett ; nemcsak azt tudta, amit apjától tanult, hanem Cimabuétól elsajátította a rajzolás tudományát is, hogy fölhasználja a szobrászatban, ezért Toszkána legjobb építészének tartották, s a firenzeiek 1284-ben nemcsak városuk falának utolsó, legkülső övezetét alapozták az ő elgondolása szerint, s nemcsak az Or San Michelének, az akkori gabonapiac árkádos csarnokának téglapilléreit és egyszerű tetejét építették az ő terve alapján, hanem ugyanabban az évben, amikor a San Giorgio-parti oldaIon a Santa Lucia fölött a Via de' Bardin leomlott a Poggio de' Magnuoli, az ő tanácsára hoztak nyilvános dekrétumot arról, hogy az említett helyen többé senki se rakhasson falat, és sohase emeljenek semmilyen épü­letet ott, ugyanis a kőomladékok miatt, amelyek alatt víz­erek húzódnak, mindig veszélyes lenne bármilyen építkezés. 

Santa Croce, Firenze

E megállapítása helyessége abból is kitetszik, hogy napjainkban sok épület és pompás nemesi palota dől össze az említett területen. Azután 1285-ben Arnolfo megépítette a priorok loggiáját és terét, a firenzei Ba-diában elkészítette a szentélyt, majd ennek két oldalán két kápolnát, elvégezte a templom renoválását, kibőví­tette a kórust, amelyet azelőtt a Badia alapítója, Ugo gróf sokkal kisebbre csináltatott, s a pápa toszkánai legá­tusának, Giovanni degl'Orsini bíborosnak megbízásá­ból felépítette az említett templom harangtornyát, ame­lyet a korabeli munkák tanúsága szerint nagyon sokan dicsértek, jóllehet kemény homokkő borítása csak ké­sőbb, 1330-ban készült el. Ezután 1294-ben Arnolfo tervei szerint vetették meg a ferencesek Santa Croce-templomának alapját; ezt az épületet, amelynek igen nagy a középső hajója és a két kisebb hajója, Arnolfo éles előrelátással készítette el; mivel a tető alatt a túlsá­gosan nagy tér miatt nem tudta megcsinálni a boltíve­ket, pillérről pillérre csúcsíveket épített, s ezek fölé há­romszög alakú tetőket emelt; az esővíz levezetésére kő-csatornákat illesztett az említett boltívek fölé, s ezeknek olyan lejtést adott, hogy biztosan megóvják a tetőket az átázástól; ezt sikerült is elérnie. Ez a módszer hasznos és még ma is megbecsülésre méltó, és a maga idején új és ötletes volt.

Ezután elkészítette a templom régi ko­lostora első udvarainak tervét; nem sokkal később föl­szedette a San Giovanni-templom körül a külső oldalon található összes márvány- és homokkő-szarkofágot és kőkoporsót, s egy részüket a harangtorony mögé, a plé­bánia homlokzata elé, a San Zenobi-kongregáció mellé hordatta, továbbá pratói fekete márvánnyal rakta be az említett San Giovanni-templom nyolc külső homlokza­tát, levette róluk a homokköveket, amelyeket régebben ezek közé a régi márványok közé illesztettek. Közben a firenzeiek elhatározták, hogy a városnak és az élelmi­szer-ellátás megkönnyítésének érdekében felső Valdarnóban felépítik a Castello di San Giovannit és a Castel-francót; a szóban forgó munka terveit Arnolfo rajzolta meg 1295-ben. Mint minden megbízását, ezt is oly ki­elégítően oldotta meg, hogy a firenzeiek városuk polgá­rává fogadták. Ezek után, amint Giovanni Villani el­mondja Istorie c. művében, a firenzeiek elhatározták, hogy székesegyházat építtetnek városukban, mégpedig olyat, hogy ami a méreteket és a pompát illeti, emberi szorgalomtól és tehetségtől se nagyobbat, se szebbet ne lehessen kívánni, így hát Arnolfo elkészítette a Santa Maria del Fiore eléggé sohasem dicsért templomának tervét és modelljét, s úgy rendelkezett, hogy az épület külsejét teljesen borítsák be faragott kövekkel; a művön manapság is látható temérdek párkány, pillér, oszlop, levélfaragvány, figura és másfajta díszítés, ha nem is tel­jes egészében, de javarészt az ő alkotása.

Mindebben az a legcsodálatosabb, hogy amikor megcsinálta a mű igen szépre sikerült alapjait, amelyek nemcsak a Santa Repa-rata-templomot, hanem több kisebb templomot és a kö­zelben álló házakat is magukba foglalják, jó anyagból, vagyis kavicsból, mészből, s legalul nagy kövekből, olyan gondosan és előrelátóan építette meg a széles és mély fundamentumot - a körülötte levő teret mindmáig a fundamentum szegélyének nevezik -, hogy amint ez idő szerint is láthatjuk, elbírják a kupola hatalmas épít­ményének súlyát, amelyet Filippo di Ser Brunellesco emelt föléjük. A hatalmas templom alapkövének letétele igen ünnepélyesen ment végbe: ugyanis 1298-ban Mi­asszonyunk születése napján a pápa bíboros legátusa helyezte el az első követ a fundamentumban, nemcsak sok püspök és az egész papság, hanem a Podestà, a kapi­tányok, a priorok és a város más magas tisztviselői, sőt Firenze egész népének jelenlétében, s ennek során San­ta Maria del Fiorének nevezte el a templomot. Az illeté­kesek úgy vélték, hogy az építkezés nagyon sokba fog kerülni - csakugyan sokba került -, ezért a város kama­rájára minden kivitt áru egy-egy lírája után négy dénár adót, valamint évi két soldo fej adót vetettek ki ; ezenkí­vül a pápa és a legátus nagy bűnbocsánatot engedélye­zett azoknak, akik az említett célra adakoztak. 


Azt sem hallgatom el, hogy az igen széles és tizenöt rőf mély fundamentumon kívül nagyon előrelátóan a nyolc hom­lokzat minden sarkába fali sarkantyúkat építettek, ugyanis ezek láttán merészelt Brunellesco mester vállal­kozni rá, hogy annál is sokkal nagyobb súllyal terhelje meg a falakat, mint amilyenre netán Arnolfo gondolt. Azt mondják, hogy amikor Arnolfo elkezdte a Santa Maria del Fiore két márvány oldalkapuját, néhány fü­gelevélből álló frízt vésett bele; ezek voltak apja, Lapo, valamint az ő címer jel vényei, így hát feltételezhetjük, hogy tőle származik Firenze egyik mostani nemes csa­ládja, a de' Lapi família. Mások viszont azt mondják, hogy Arnolfo leszármazottaitól származott Filippo de Ser Brunellesco. De hagyjuk ezt, mert ismét mások sze­rint a Lapok a Pó torkolatánál álló Figaruolo várából jöttek; Arnolfóra visszatérve elmondom, hogy az emlí­tett mű nagysága miatt végtelen dicsőséget és örökös hírnevet érdemel ; ugyanis amennyire csak lehetett, kí­vül különféle színű márványokkal rakatta be a falat, be­lül kemény homokkővel, mégpedig a legkisebb sarkát is ugyanazzal a kővel. De hogy mindenki megtudja ennek a csodálatos épületnek a pontos nagyságát, elmondom, hogy a kaputól a San Zanobi-kápolna végéig számítva kétszázhatvan rőf hosszú, a kereszthajó százhatvanhat, a három hajó hatvanhat rőf széles.

Maga a középső hajó hetvenkét, a két oldalhajó negyvennyolc rőf magas, az egész templom külső kerülete ezerkétszáznyolcvan rőf. A kupola lanternájának síkja százötvennégy rőfnyire van a padlózat felett. A lanterna a gömb nélkül harminc­hat rőf magas. A gömb négy rőf magas. A kereszt nyolc rőf magas. Az egész kupola a földtől a kereszt csú­csáig kétszázkét rőf magas. De visszatérve Arnolfóra, elmondom, hogy mivel kiváló mesternek tartották -csakugyan kiváló is volt -, annyira kiérdemelte polgár­társai bizalmát, hogy semmilyen jelentős dolgot sem határoztak el az ő tanácsa nélkül. Ezért ugyanabban az esztendőben, amikor a firenzei városi hatóság befejezte a városfal utolsó övezetének alapozását - ennek meg­kezdését föntebb már említettük -, nemkülönben a ka­pubástyákét, majd javarészt felhúzta őket, Arnolfo a Palazzo de' Signori tervét is megrajzolta, és annak a pa­lotának á mintájára, amelyet apja, Lapo épített Casenti-nóban a Poppi grófok részére, meg is kezdte az építke­zést. Ám hiába tervezte nagyszerűnek és hatalmasnak, nem tudta olyan formában felépíteni, amilyet a művé­szet és a józan ész követelt volna; ugyanis a firenzei nép a lázadó ghibellin Ubertik házát ledöntötte, szétrom­bolta, és helyén a földet elegyengette; némelyek ostoba makacssága többet ért, mint Arnolfo ereje, és hiába ho­zott fel a mester több érvet amellett, hogy a palotát leg­alább engedjék meg derékszögben építeni, akik a várost kormányozták, azt akarták, hogy a lázadó Ubertik telké­re semmilyen palota alapját se rakják le. Inkább eltűrték a San Piero Scheraggio északi hajójának lebontását, mintsem azt, hogy a palota megfelelő méretben a tér közepén épüljön fel; ezenkívül még azt is megkövetel­ték, hogy a nagyharang elhelyezésének kedvéért az öt­ven rőf magas Tőrre de' Foraboschiót, akkori nevén Tőrre della Vaccát is egyesítsék a palotával, kössék ösz-sze vele, nemkülönben a többi házat, amelyet a város a szóban forgó építkezés céljára megvásárolt.

Az említett okok ismeretében senkinek sem szabad csodálkoznia, hogy a palota alapja ferde és nem derékszögű, ugyanis a középső részén meg kellett hagyni a tornyot, s hogy ez szilárdabban álljon, körül kellett venni a palota falaival, amelyeket Giorgio Vasari festő és építész tárt fel, ami­kor 1561-ben Cosimo herceg idejében tatarozta az emlí­tett palotát, s igen jónak találta őket. Tehát Arnolfo az említett tornyot jó anyaggal töltötte meg, ezért a többi mester könnyűszerrel ráépíthette az igen magas harang-rnyot; ez ma is látható, bár Arnolfo két év alatt csak a palotát fejezte be, amelyet időről időre tovább tökélete­sítettek; ennek köszönheti ma is látható nagyságát és fenségét. Arnolfo, miután megalkotta a szóban forgó, valamint sok többi művét, amelyek legalább olyan szép­re mint kényelmesre és hasznosra sikerültek, 1300-ban, hetvenéves korában meghalt, Giovanni Villani éppen akkor kezdte írni korának általános történetét. S mivel Arnolfo nemcsak a Santa Maria del Fiore alapozását hagyta maga után, hanem saját maga nagy dicsőségére beboltozta a templom kupolája alatt levő három fő tri­bünét is, kiérdemelte, hogy a templom sarkán, a ha­rangtoronnyal szemben márvány emléktáblát helyezze­nek el tiszteletére, amelyre kerek nagy betűkkel a követ­kező verset vésték:

[1298-ban jött Rómából a jóságos legátus,

aki elhelyezte és megáldotta az alapkövet.

Francesco viselte a főpapi tisztet,

amikor Arnolfo ezt a templomot emelte.

Ezt a jeles művet, ami méltó az Ég királynőjéhez,

hivő lélekkel emelte Firenze városa,

a várost pedig te, kegyes Szűz Mária,

védelmezd mindenkor.]

Arnolfo életét a lehető legrövidebben írtuk le: ugyan­is jóllehet művei alig-alig hasonlíthatók a mai művek tökéletességéhez, mégis megérdemli, hogy szeretettel teljes megemlékezéssel adózzunk neki, hiszen abban a nagy sötétségben megmutatta az utána következőknek a tökéletességhez vezető utat. Giotto ecsetjéről származó arcképét a Santa Croce-templomban láthatjuk a főkápolna mellett, ahol a fráterek siratják a halott Szent Fe­rencet; a jelenet elején beszélgető két férfi közül az egyik Arnolfo. A Santa Maria del Fiore-templom képe, vagyis külső nézete a kupolával együtt, a Santa Maria Novella-templom káptalantermében látható; ezt arról a famodellről készítette a sienai Simoné, amelyet Arnolfo faragott. A rajzon látható, hogy Arnolfo elgondolása szerint a tribunát az első párkány magasságában közvet­lenül a boltvállra kellett volna helyezni: Filippo di Ser Brunellesco ezen a helyen, mielőtt a kupolaboltozat fa­lazását elkezdte, megemelte a falat azzal a magassággal, amelyben ma a kerek ablakok vannak, hogy csökkentse a boltvállakra nehezedő súlyt, és karcsúbbá tegye a ku­polát. Mindez világosabban kitűnne, ha a Santa Maria del Fiore gondnokságának régebbi vezetői gondatlansá­gukkal és nemtörődömségükkel el nem tűrik, hogy tönkremenjenek azok a modellek, amelyeket Arnolfo, majd Brunellesco, illetve több más művész csinált.

-vége arnolfo életrajzának-

Figyelmeztetés az olvasókhoz Arnolfo életével kapcsolatban

Az említett Arnolfo a római Santa Maria Maggiore-templomban elkezdte a Savella házból származó III. Honorius pápa síremlékének építését, de befejezetlenül hagyta hátra az említett pápa képmásával; ezt azután terve szerint a római San Paolo-templom mozaikkal dí­szített szentélyében Giovanni Gaetanónak, az említett kolostor apátjának képmásával együtt helyezték el.

Arnolfo legutolsó márványfaragása az a márványká­polna, ahol Jézus Krisztus jászola látható. Ezt, amint az említett kápolna melletti falon egy felirat tanúsítja, Pandolfo Ipotecorvo kérésére csinálta tizenkét éven át. A római San Pietro-templomban VIII. Bonifác pápa kápolnájában és sírján ugyancsak be van vésve Arnolfó-nak a neve mint a kápolna alkotójának.

Lásd még>>> 


History of Art